Tegnap az OORI-ban volt dolgom Pesten, még egészen hideg volt reggel, amikor elindultam. Valójában nem is Pesten, hanem Budán, de ha egészen pontos akarok lenni, akkor leginkább Budakeszin van ez a kórház: a Szanatórium utca egyik oldala még Budapesthez, a másik viszont már Budakeszihez tartozik. Az intézet a Szanatórium utca végén van, mindjárt a vadaspark mellett, egy jó nagy területen sok épülettel az erdő közepén, szóval nagyon szép helyen. Tulajdonképpen teljesen mindegy is, hogy melyik városban.

Nyomasztónak kellene lennie az egésznek, mégsem az, pedig ahogy belépsz az épületbe, máris felhívod magadra a figyelmet, mert a bent lakók nagyobbik része nem tudná ezt utánad csinálni. Aki két lábon jár itt, az nagyobb valószínűséggel látogató, mint beteg. Esetleg itt dolgozik, de akkor fehér nadrágban van, és kék, zöld, rózsaszín vagy egyéb színű pólóban, attól függően, hogy mi a munkája. Az orvosok teljesen fehérben vannak, de azokat úgyis azonnal felismeri mindenki egy kórházban.

Az itt lakó betegek vagy páciensek – hiszen nem feltétlenül betegek, akik itt laknak – nagyobbik része kerekesszékkel közlekedik, és sok embernek hiányzik valamije. Kinek a keze, kinek a lába, kinek melyik, kinek mennyi. Ha lettem volna már frontkórházban, az lehet ilyen, csak itt nem lövöldöznek a falakon kívül. Meg körülbelül ugyanannyi nő van, mint férfi, és a büfében valószínűleg még annál is rosszabb kávét adnak, mint a fronton.

Korán érkeztem, és mivel először jártam ott, ahová tegnap mennem kellett, keresgélnem kellett a nevet az ajtókon. Rám is szóltak azonnal, mit keresek. Elmondtam, útbaigazítottak. Ketten voltak, kedvesek, fiatalok, lányok, csinosak, kerekesszékesek.

Leültem az ajtó előtt, és vártam. Igazság szerint nem beszéltünk meg konkrét időpontot: a doktornő csak annyit kért három hete a telefonban, hogy délelőtt érjek oda, augusztus 25-én. Most látom a nevét az ajtón: ő az osztályvezető főorvos.

A szobából két férfihang szűrődik ki, egy rekedtes-dohányos, meg egy olyan átlagos hétköznapi. Ahogy a mély hangú, rekedt ember hangját hallom, régi nevek jutnak az eszembe: Románc, Fecske, Kossuth, Terv, Munkás... Ezeket sose bírtam elszívni, annyira erősek voltak, de már lassan 19 éve, hogy abbahagytam. Akkor 90 Ft volt egy doboz Multi, most fogalmam sincs, mennyi lehet. De azért unalmamban megpróbálom nagyjából kiszámolni, mennyit spórolhattam meg azóta, hogy nem szívom.

– ... mert a játékos, az csak az adás-vétel tárgya, érted. Nem azon múlik, hogy milyen a csapat. Az edző...
– Na jó, de a Barcelona is. Ott is csak Messi ér valamit. A többi csak úgy szaladgál cél nélkül. Nézted az összefoglalót tegnap?
– Persze, hogy néztem. Én nem is értem ezt az egészet. Utálom, érted? Utálom. A Manchester, na az is már...! Komolyan mondom, én már nem is nézek inkább focit. Amúgy is csak felbosszant. Meg rajtad kívül itt nem is lehet erről beszélni, én már hatvankét éves vagyok, Gabi, de mással én nem tudok a fociról beszélgetni. Milyen dolog az?

Ekkor kopogtam be.

– Igen! – nézett ki az asszisztensnő. Nem volt magas, nem volt alacsony, nem volt szép, nem volt csúnya, csak borzasztóan rekedt. Az övé volt a mélyebb hang. – Kihez jött?
– Én... a doktornő..., a főorvosnőhöz, Tömösk...
– Mára? Honnan jött?
– Egerből, vagyis Felsőtárk...
– Ja, emlékszem. Maguknál volt edző a Détári. Az minek ment el maguktól? Meg minek is ment oda?
– Azt én nem tudom, kérem, én a doktornőhöz...
– Ért maga a focihoz?
– Nem nagyon. Igazság szerint nem is érdekel a foci. Pedig a sógorom, a Nagy Misi...
– Akkor üljön le odakint és ott várjon. A doktornő vizitel, mindjárt jön.

Leültem. Egy kicsit még elemezték a Fradi–Chelsea-t, meg úgy általában a Fradit és a magyar focit, aztán kijött a másik, a hatvankét éves. Valamikor magas ember lehetett, de most olyan görbén tartotta magát, hogy ha elmegyek előtte, biztosan beütöttem volna a fejemet az orrába. Teljesen fehérben volt, de nem hiszem, hogy orvos lett volna, inkább beteghordó, vagy amolyan mindenesféle. Minden kórházban, minden osztályon van ilyen mindenes, nagyjából így is néz ki mindenhol. Bozontos szőke haja volt, első ránézésre, ha nem is hajléktalan, de mindenképpen egy hobó benyomását keltette. Még többször láttam a délelőtt, de nem szólt senkihez, csak mindig ment valahová. Feltűnően rosszkedvűen.

Amikor sorra kerültem, már gyorsan mentek a dolgok. Megmérték, hogy két perc alatt 160 métert tudok menni (tudok többet is, de nem akartam rohanni), meg hogy a FIM-skála szerint 126 pontot értem el. A FIM-skálán legfeljebb ennyit lehet elérni, ez a maximum, de mást nem tudok erről a skáláról, csak még azt, hogy Anitának hívták a gyógytornász hallgatót, aki kiszámolta nekem, hogy 126 pontot értem el rajta.

Egy óra után indultam el haza, akkor már olyan meleg volt, hogy le kellett engedni az ablakot a kocsiban, és azon járt az eszem, hol lehet az a pénz, amit 1996 óta megspóroltam a cigarettán...

A kép forrása: www.rehabint.hu/images/headerslideshow/oori_bird.jpg)