Szerdán reggel fél hat után bejött egy másik Erika nevű nővér a kórterembe. Még ébredeztünk, amikor megkérdezte, hogy „fiúk, ki lesz az amputált”, én meg jelentkeztem, pedig vártam, hátha más fog. Erre ő azt mondta, hogy „ez borzasztó”, és kiment. Ezzel mondjuk nem nagyon segített rajtam, úgyhogy gyorsan kaptam még két Eleniumot a rendes Erikától, pici vízzel, mert akkor már innom sem volt szabad. Úgy tudom, hogy a két Erika között volt is ez után az eset után valami balhé, de ez csak amolyan pletyka, hittem is meg nem is. Bár az tény, hogy nem láttam őket beszélgetni soha többé.

Aztán jött a beteghordó a kerekes hordággyal, mondta a nevemet, kérdeztem, hogy tudja-e, hová visz, mondta, hogy igen, úgyhogy ennyiben maradtunk. Felfeküdtem az ágyra, integettem a többieknek, mint a filmekben szoktak a főhősök, a többiek is integettek nekem és sok szerencsét kívántak, ők is pont úgy, mint a filmekben szoktak a főhősnek. Minden úgy volt, ahogy a filmekben szokott lenni, azzal a különbséggel, hogy a műtőajtó becsukódása után nem ért véget a jelenet, mert én továbbra is ott feküdtem a kerekes hordágyon, és vártam a soromra.

Hétfőn a reggeli viziten ott volt Vízkelety Tibor, az öreg professzor is. Czeizel Endre mondta egyszer egy tévéműsorban, hogy Vízkelety Tibornak köszönhető, hogy ma Magyarországon már nem nőhet fel egy gyerek sem kezeletlen csípőficammal, mert Vízkeletyék több évtized alatt ennyire tökéletesen megszervezték az országos szűrést, ami elképesztő eredmény nemcsak Európában, de világszerte is. Ezt én tudtam, és megpróbáltam nagyon hálásan nézni a professzorra emiatt, pedig nem is voltam csípőficamos csecsemőkoromban. De mivel a professzor úr egyébként egy alacsony, kopasz és igen csúnya öregember volt, illetve pöttyös csokornyakkendőt hordott az orvosi köpenyének a gallérján kívül, nagyon nehéz volt megállni röhögés nélkül, amikor megláttam. Nem tudom, hogy ő ebből mit érzékelt, de mivel az operáló orvos referált neki az állapotomról és erre ő ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a beteg sebfertőzést kapott és azonnal meg kell kezdeni az antibiotikumos kezelést, valamint el kell engem különíteni a többi betegtől, végül ennyiben maradtunk. A vizit továbbállt, én pedig nem tudtam, hogy sírjak a hírek miatt vagy röhögjek a professzor látványán. Végül elaludtam, ebéd előtt ébresztett fel a beteghordó, hogy másik szobába kell költöznöm. Elég nagy erőfeszítések árán ki tudtam ülni a kerekesszékbe, mert kicsit lejjebb ment a lázam az előző naphoz képest. Szerencsére nem kellett kapkodni, és segített is ez a fiú. Zsoltinak hívták, hosszú hajú fiatal, nagyon rendes srác volt. Kevesebb mint tíz perc alatt megvoltunk a mozdulattal az ágyból a kerekesszékig, ami olyan negyven centis távolságot jelentett. Ez végre igazi sikerélmény volt!

Smuk Janival különítettek el bennünket, mert ő is sebfertőzést kapott. Vele igazán csuda dolgot csinált az orvostudomány. Az volt a lázlapjára írva, hogy fibula transpositio, ami azt jelenti, hogy az egyik lábszárából kivágták a mindkét csontot, és a sípcsont (tibia) a helyére betették a másikból a szárkapocscsontot (fibula). Szóval mindkét lábszárában csak egy-egy csont maradt, az ép lábában a vastag, a rossz lábában pedig a vastag helyén a másikból a vékony. Az egészet felfűzték valami drótra, ami a helyén tartotta, amíg a természet elvégezte a dolgát. És hogy ennek nyomatékot is adjanak arra a fél-háromnegyed évre, amíg összeforr, aminek össze kell forrnia, Janit begipszelték bokától tokáig. Sajnos viszont az ő sebe is elfertőződött, úgyhogy vágtak egy kis ablakot a gipszre, hogy azon keresztül tisztogathassák a problémás részt. Később tudtam meg, hogy Jani ragaszkodott hozzá, hogy velem egy szobába kerüljön, de ezt nem mondta meg nekem: titokban kérte meg az orvost, ő meg beleegyezett.

Sokáig csak ketten voltunk a háromágyas elkülönítőben. Volt egy másik elkülönítő is mellettünk, ott is ketten voltak, de azok mindketten Jánosok. Kicsit ki is lógtam a sorból emiatt: rajtam kívül az összes elkülönítős beteg János volt, csak a sebfertőzés volt bennünk a közös. Olyan dolgokat műveltek velünk az orvosok, hogy amikor korábban a tévében láttam még csak hasonlót is, például a Vészhelyzetben, akkor is inkább elfordítottam a fejemet.

A sebfertőzés kezelése nem okvetlenül kellemes, elsősorban a beteg számára nem az, bár az is igaz, hogy orvosként még nem próbáltam. A sebész tette a dolgát, én jajgattam, aztán amikor ő végzett a dolgával, akkor én is abbahagytam a jajgatást. Általában ennyiben is maradtunk, végülis nem beszélgetni jött, viszont eleinte naponta háromszor, később aztán csak ritkábban. Már messziről hallottam a kötözőkocsi hangját a folyosón, és tudtam, hogy hozzám jönnek. Még csak a fertőtlenítőszeres üvegek összekoccanását lehetett hallani a folyosó végéről, de már éreztem a szagot. Nagyon jellegzetes szag, de meg lehet szokni a fertőtlenítőszer szagát. Meg félni is lehet tőle. És én féltem is, egészen úgy éreztem magam, mint egy Pavlov-kutya.

Elég unalmas a kórház, amikor már nem vagy igazi életveszélyben. Lehet beszélgetni a szobatársaddal, vagy keresztrejtvényt fejteni, vagy aludni, de egy idő után unalmas mind. Olyankor kitalálsz valamit, amivel el lehet tölteni az időt. Én például azt találtam ki, hogy fogadást kötök a nővérkékkel, hogy úgy is megmondom, hogy milyen folyadékkal tisztítják ki a karomban azt a kis műanyag vackot, a branült, hogy nem nézek oda. A branül azért van beleszúrva a karodba, hogy ne kelljen minden infúziónál új vénával vacakolniuk a nővéreknek, mert minél tovább vagy a kórházban, annál több ideig tart újat szúrni. Ugyanis előbb-utóbb mindegyiknek begyullad a környéke, és akkor másikat kell szúrni, vénából viszont nincs rajtad végtelen számú, tehát egy idő után egészen komoly logisztikát igényel, hogy hová tegyék a következőt. De azért mégsem minden infúziónál kell újat csinálni, mintha sima tűt szúrnának, és ez mindenkinek jobb így.

A branül tulajdonképpen egy kis műanyag tubus, aminek az egyik végén van egy hosszú, vékony cső, azt dugják bele egy tűvel a vénádba. A másik végén pedig van egy olyan csatlakozó, ahová az infúziós csövet lehet csatlakoztatni. Ha bent van a helyén, a tűt kihúzzák, és pár napig nincs vele gond, főleg, ha rendszeresen kitisztítják. Azért kell kitisztítani, hogy ne duguljon el, és erre kétféle dolgot szoktak használni: sóoldatot vagy C-vitamin vizes oldatát. A tisztítás úgy zajlik, hogy egy fecskendőbe felszívnak egy keveset a fenti két oldat közül, és azt belenyomják ebbe a műanyag izébe, pontosabban a műanyag izén keresztül a vénádba. Bár teljesen fájdalommentes a dolog, azon azért elgondolkodtam többször is, hogy vajon mennyire használ a szervezetnek, ha ez a branül egy picit be van dugulva és azt a dugulást a véráramba préselik ezzel az átmosással. (Egy vérrög elég komoly problémát tud okozni...)

De szerencsére nem történt baj sosem. Viszont tízből tízszer, százból százszor megmondtam, hogy C-vitamin vagy sóoldat-e, amivel dolgoznak. Egyik se jött rá a trükkre, de pár nap után már többen is körülálltak, hogy kiderítsék, hogyan csinálom. Rejtett tükörre gondoltak, meg Smuk Janira, hogy ő jelez nekem valahogy, mások szerint meg lottóznom kellene, hogy mindig eltalálom, pedig oda se nézek.

Nagyon egyszerű volt a titok, de csak akkor árultam el, amikor már tényleg híre ment az osztályon. Valamiért éreztem az ízét azoknak a dolgoknak, amiket infúzióban kaptam. A C-vitamin oldata citromízű, a Dalacin nevű antibiotikum rettenetesen keserű, aztán később az onkológián az egyik citosztatikum pedig málna- és/vagy eperízű volt – ezt nem tudtam eldönteni sose. Nem tudom, mi a magyarázat, de éreztem a gyógyszerek ízét, pedig infúzióban kaptam, nem pedig meginnom kellett őket. Azt hittem, hogy ez természetes dolog mindenkinél, de egyszer az egyik orvos is megkérdezte tőlem, hogy hogy is van ez, mondjam már el, mert ő még nem hallott ilyenről és nagyon kíváncsi rá. Aznap ő mosta ki a branült, hogy megbizonyosodjon. Én meg simán eltaláltam, hogy C-vitamint használt.

Ahogy telt az idő, egyre kevésbé fájt már az amputáció helye, de a kötözések azért meghatározó emlékek maradnak örökre. Maga a seb bekötözése fájdalommentes, de kötözésnek mondjuk azt is, amikor a fertőzött területet igyekeznek minél gyorsabb gyógyulásra bírni azzal, hogy jó alaposan kitakarítják mindenféle eszközökkel. Erről nem akarok beszélni, látványnak horror, érzésnek meg... hát, mondjuk úgy: bizarr.

Ekkor már második hónapja feküdtem a kórházban, lassan a második hónapja nem dohányoztam és odakint nyilvánvalóan kezdett kitavaszodni. Ezt az ágyból ugyan nem lehetett pontosan látni, de azért volt rá egyértelmű bizonyíték, mert a folyosón néha odabicegtem a két mankómmal a csinosabb lányokhoz beszélgetni, akik csak pár napra jöttek be sportsérülések miatt, és ők mondták, hogy odakint elkezdett kitavaszodni, szóval innen tudtam. Morbidnak tűnik, korábban nem hittem, hogy amputációval is lehet csajozni, de akkor határozottan úgy tűnt, hogy igen. Mind kíváncsi volt egy csomó dologra, én pedig rendkívül lazán tudtam felelni bármire, volt is nevetgélés, kacér pillantások meg félreérthető mondatok.

Egyedül egy Rita nevű lány nem nevetett, és ő másokat is kérdezett tőlem, mint a többiek. Neki elmondtam, hogy tulajdonképpen sokkal ijesztőbbnek tűnik ez az egész, mint amilyen valójában, bár a fantomfájdalmak elég kellemetlenek, de állítólag azok idővel majd elmúlnak. Erről többet is kérdezett, és megkérdezte még azt is, hogy mikor kapok műlábat, és hogy mit tudok erről az egészről. Erről az egészről sajnos semmit sem tudtam még akkor, úgyhogy ennyiben maradtunk és kicsit később fel is állt és elköszönt, amit akkor sajnáltam is egy kicsit, mert nagyon szép lány volt. Hetekkel később tudtam meg, hogy az ő lábát is le kellett vágni, de egy másik kórházban csinálták, és pár nappal a műtéte előtt ült oda mellém, és hogy jó volt neki velem beszélgetnie, mert nagyon félt, de a beszélgetés után egy kicsit megnyugodott. Sajnos ezt azonban már nem tőle tudtam meg, hanem egy szobatársa mesélte el nekem később. Ritával soha többé nem találkoztam.

Fantomfájdalmak azóta is megtalálnak, húsz évvel a műtét után is, úgyhogy nem lett igaza annak, aki azt mondta, hogy idővel majd elmúlnak. De nemcsak emiatt jut eszembe néha Rita...

Amikor eltelt a harmadik hónap fele is, úgy döntöttek az orvosok, hogy ideje újra összevarrni a fertőzés miatt feltárt sebet. Már nagyon rutinos voltam a műtőasztalon, egyedül azt nehéz megszokni, amikor injekciót szúrnak az ember gerincébe. Fájni nem fáj jobban, mint bármilyen injekció, csak jobban viszolyogsz tőle. Főleg, ha meglátod a tűt, amivel csinálják. Általában nem szokták mutogatni, de mivel én már szinte családtag voltam, meg mertem kérni az altatóorvost, hogy mutassa már meg, mielőtt belém szúrja. Hát... nem kellett volna...

Először melegséget érzel az ágyékodban, rögtön utána azt, hogy ki kell menned pisilni, pedig előtte mindig elküldik az embert vécére, mert az érzéstelenítés után egy ideig úgyse tudsz majd, amíg ki nem megy a gyógyszer hatása. Csak úgy érzed, hogy kellene erősen, pedig valójában nincs is mit. Utána az következik, hogy nem tudod felemelni a lábad. Előbb csak kinyújtva, aztán egy-két perc múlva már sehogyan se. Először nagyon féltem tőle, de nem olyan rossz érzés valójában, és hamar tudomásul lehet venni, hogy nem érzel semmit deréktól lefelé. Mire eljutottam erre a műtétre, szinte meg is szoktam. Mint a fertőtlenítőszer szagát. Nem olyan, mint a hipó, mert a hipó büdös, főleg ha egy negyed szelet kenyér és valami felvágott az uzsonna. Az orvosi fertőtlenítőszernek más szaga van, azt hiszem, akkorra egy kicsit meg is kedveltem... A hátbaszúrást nem nagyon kedveltem meg, de negyedjére már tényleg lazán vettem tudomásul.

(Itt találtam: http://en.medicine-worlds.com/betadin.htm)

Márknak hívták a beteghordót, aki visszavitt a negyedik műtét után a szobába Janihoz, ez a fiú is olyan rendes volt, mint Zsolti. Sokáig mesélték utána nevetve, hogy amikor lehozott a szeptikus műtőből, megköszöntem neki, hogy berakott az ágyba, de körülbelül úgy – azt mondták –, mint aki már nagyon nem szomjas egy falusi lakodalomban. Nem tudtam milyen az, én azelőtt még sohasem voltam falusi lakodalomban, de elhittem nekik, hogy úgy beszélhettem, pedig semmire sem emlékszem az egészből. Az orvosok nem szeretik, ha túl aktív a beteg műtét közben, ezért az is kap egy szem altatót, akit egyébként nem kell elaltatni a műtét közben, mert gerincérzéstelenítésben operálják. Velem is ez történt. Már régen dolgoztak rajtam az orvosok, miközben én az altatóorvossal beszélgettem mindenfélékről. Állítólag valami történetet meséltem neki éppen, és mondat közben kezdtem el üvöltve horkolni. Ezen annyira elkezdett röhögni mindenki a műtőben, hogy öt perccel tovább is tartott az operáció, mint tervezték, pedig eleve negyedórás lett volna az egész. Ez egy szerdai napon volt, a következő hétfőn jött két műszerész gipszmintát készíteni a csonkomról az ideiglenes műlábhoz.

A gipszminta készítése nagyon érdekes dolog. Volt is közönség, mert mindenki kíváncsi volt rá. A műszerész olyan gipszpólyát használ, mint amivel a törött végtagot szokták begipszelni. Ez úgy néz ki, mint egy jókora tekercs géz, csak a szövet szálai között gipsz van. Ezt bele kell tenni egy lavór vízbe, jól be kell nedvesíteni és rá kell tekerni a testrészre. Én is kíváncsi voltam, de rámszólt a műszerész, hogy ne lefelé nézzek, hanem előrefelé, mert egyenesen kell állnom, hogy jól sikerüljön a mintázás. Ahogy a gipsz elkezd megkötni, felmelegszik, és az nagyon vicces érzés. Körülbelül tíz perc alatt megköt annyira, hogy egyben le lehet húzni a csonkról, ez lesz a készülő műlábamhoz a tok mintája.

Erre a bizonyos első műlábra nem egészen két hetet kellett várni, és egy nagyon ormótlan valami volt. A gipszmintából készült, de kívülről további gipszréteggel megerősített tok volt a tetején, abból lefelé egy vascső volt a combcsont, annak a másik végén egy elég primitív csuklószerkezet volt a térd, alatta még egy vascső lábszárnak, végül egy lábfej formájú gumiszerű izé, rajta a cipőm, amit a mintázáskor vitt el a műszerész. A csonkomat a gipsztokba kellett beleraknom, a gipsztok belső része pontosan olyan alakú volt, mint a lábam csonkja, azért vették róla a mintát.

Megmutatta a műszerész, hogy kell felvenni a csonkharisnyát. Ez olyan, mint egy hatalmas pamutzokni, csak mindét végén lyukas. A csonkot ezzel a harisnyával (szakszerű nevén csonkbehúzó csőharisnyával) lehet belehúzni a tokba, és az egész készséget leginkább a Szentlélek tartja rajta az illetőn, meg egy szintén igen ormótlan derékszíj, ami alatt percek alatt beizzad az ember bőre. És így kell megtanulni járni...

Engem is meglepett, de körülbelül öt perc kellett hozzá, pedig azt hittem, hetekig fog tartani. Le is kellett ülnöm, mert elfáradtam, viszont újra keresztbe tudtam tenni a lábaimat, és ez tényleg nagyon jó érzés volt akkor. Ahogy az is, hogy megint két lábam van. Ha felvettem a mackónadrágot, és nem láttam a vascsöveket, én is elhittem, hogy minden újra a régi. Mentem a folyosón fel és alá, lett is izomlázam estére, de másnap újra csak mentem, fel és alá. Két mankóval két nap alatt újra két lábon jártam, dicsértek is az orvosok, Gabi néni mindet odahívta, nagyon büszke volt rám, Erika szemüvege pedig megint párás volt, amikor nézte, hogy a húszéves fiú milyen boldog. Róttuk a köröket Smuk Janival, és nagyon sokat nevettünk közben, mert ő jött velem végig a folyosón, fel és alá, pedig az apám lehetett volna és bokától tokáig be volt gipszelve. Disznó vicceket meséltünk egymásnak és röhögtünk boldogan rajtuk teliszájjal, meg egymáson, meg magunkon és a többieken, a közös nyomorúságunkon, zengett a folyosó, volt, hogy ránk is szóltak. Van az úgy, hogy csak akkor bírod elviselni a nyomorúságodat, ha viccet csinálsz belőle. Ha kiröhögöd magadat is meg a nyomorúságodat is. Hát, mi röhögtünk jó sokat, és csak akkor hagytuk abba, amikor le kellett ülnöm, mert elfáradtam, vagy mert rámtört a fantomfájdalom. Nagyon alattomos dolog a fantomfájdalom, váratlanul jön és nem lehet tenni semmit ellene, és csillagokat látsz tőle. Akkor abbahagytam a röhögést és összeszorított foggal vártam, hogy vége legyen. Olyankor sokszor eszembe jutott Rita. Neki biztosan még sokkal nehezebb, hiszen ő lány. Nagyon szép lány volt.

Janival néha kikéredzkedtünk a kórházból, körbejártuk a háztömböt, beszélgettünk, röhögtünk a vicceken, egymáson meg magunkon, közben tanultam járni, és elfogadni, hogy az új lábam időnként kegyetlenül feltöri a régit. Két mankóval már nagyon magabiztosan és biztonságosan tudtam menni, ezért Gabi néni megtanított, hogy ha le akarom tenni az egyiket, akkor a jobb kezemben maradjon a másik, nem pedig a balban. Én addig azt hittem, hogy azon az oldalon kell használni a mankót, amelyik oldalon a rossz lábam van, de elmondta, hogy nem így van. Pont a másik oldalon kell a bot. Mivel nekem a bal lábamat vágták le, a jobb kezemben kellett lennie annak az egy mankónak. Nem akartam vele vitatkozni, annál sokkal jobban szerettem ezt a madárcsontú, elképesztően egyenes tartású asszonyt, úgyhogy ennyiben maradtunk. De hamar kiderült, hogy igaza is volt, viszont ehhez először el kellett esnem. El is estem, felbotlottam bármiben, ha kellett, még egy fűszálban is.

Ahhoz, hogy magabiztosan megtanulj járni, el kell esned. Ötször, tízszer, hússzor, ötvenszer, százszor is. A kisbaba is pont ezt csinálja, amikor járni tanul, csak ő kacag, amikor elesik. Én – jobb híján – káromkodtam. Muszáj megtanulni járni, mégpedig mielőbb. Először egy bottal, utána pedig bot nélkül, mert ha csak két mankóval tudsz járni, akkor az a kisebbik baj, hogy csak egy lábad van. A nagyobbik az, hogy egy kezed sincs. Nem tudsz elmenni a boltba bevásárolni, nem tudsz kapaszkodni a buszon, vagy állva meginni egy üveg sört a haverokkal a Tisza-parton, a bikinis csajokat bámulva. A két mankó pont ugyanakkora gondot jelent, mint amekkora biztonságot ad. Ez nagy dilemma.

A tanulólábat hamar letehettem. Május közepén elengedtek a kórházból, a reggeli vizittel többen jöttek, mint szoktak, mindenki gratulált, kezet fogtak velem az orvosok, Erika meg szégyellősen törölgette a szemüvegét. Nemsoká jött értem a mentő, hogy átvigyen egy másik kórházba kemoterápiára. Janival hosszan megöleltük egymást, aztán mondott egy nagyon mocskos viccet, azon röhögtem végig, amíg beért velem a mentő a másik kórházba. Még éppen csak elkezdődött a kemoterápia, amikor jött megint a műszerész, hogy újra mintát vegyen a csonkról. Kérdeztem tőle, hogy az minek, hiszen két hónapja sincs, hogy egyszer már megcsinálta. Mondta, hogy egyrészt azért, mert az a minta egyben a jelenlegi tok is, amit hordok, másrészt nem vettem-e észre, hogy megváltozott a csonkom alakja. Dehogyisnem, mondtam neki, majd kiesek a lábamból, olyan, mintha összement volna a csonk. Mondta, hogy az nagyon jó hír, pont ezért kellett ezt az ormótlan gipsztokot hordanom eddig. Ez segített a csonknak, hogy kialakuljon a végleges alakja, nem véletlenül volt ennyire kényelmetlen. Az új lábam tokja már műanyagból lesz, ami sokkal könnyebb és valamivel kényelmesebb viselet is.

(http://www.healthcare-in-europe.com/en/article/15163.html)

Körülbelül nyolc hónappal a műtét után, tehát majdnem pontosan fél évvel az első lépések megtétele után tudtam végleg letenni a mankót. A két botból az egyiket hamar eldobtam, de a másikra szükségem volt sokáig.

Először a boltba mentem el mankók nélkül egy pénteki napon, október közepén, délután. Konzervgombát vettem és csirkemellet, főztem vacsorát, jól sikerült.

Háromévente kapok új lábat, ma már nem csonkharisnyát, hanem szilikontokot hordok. Ez sokkal jobb, mint a harisnya, mert nem kell övet használnom a protézis felvételéhez, és a szilikon puha is, nem úgy, mint a harisnya. A harisnya nagyon vékony volt, és ha csak egy kicsit többet gyalogoltam, mint kellett volna, a tok azonnal feltörte a lábamat. A szilikonban nem törik fel olyan könnyen, viszont ezt nem támogatja a TB. Egyedi méltányosság alapján lehet igényelni, 36 hónapra kapok egy darabot a társadalombiztosítástól, de én évente kettőt használok el, és ennek most 380 ezer forint darabja, ki kell fizetni. De muszáj, másként nem tudnék dolgozni, kertet ásni, gyerekkel a nyakamban sétálni a várban vagy a Tisza-parton. Egyedül a futás hiányzik, mert futni nem tudok, csak álmomban. De olyankor láb nélkül is megy, sokszor álmodom, hogy futok, pedig nincs is rajtam a lábam, mégis futok, nem is tudom, hogyan... A legutóbb aztán megjártam, mert elestem a betonon, és bevittek a kórházba, össze kellett varrni a sebet a homlokomon.

Arra ébredtem fel, hogy érzem a fertőtlenítőszer szagát.