0.

– Vakbélgyulladás – ismételte meg a telefonban a vasutas néni, pedig elsőre is értettem. – De most már nincs semmi baj, mert az anyukádat elvitte a zászlós mentő Karcagra. Azt mondta az orvos, hogy azonnal meg kell operálni, nyugodj meg! Na, szervusz! – köszönt el.

Határozottan úgy emlékszem, hogy a néni nagyon hasonlított a korai Maria Callasra. A hangja mondjuk nem annyira, de a termete mindenképpen.

www.musicalamerica.com/mablogs/?p=14741

Kisújszállásról mindenkinek más jut eszébe: kinek Bagaméri, kinek Pom-Pom, kinek Csukás István… nekem például a vonat.

Az egész úgy kezdődött, hogy aznap reggel vonattal és az anyukámmal indultam el Mezőtúrról felvételizni a Móriczba, 1990-ben, február elején.

Mezőtúr 28 kilométerre van Kisújszállástól, ha busszal utazunk, viszont 90-re, ha vonattal (és Szolnokon szállunk át). Mi a vonatot választottuk azon a pénteken. Nem mintha nem lett volna busz, de aki ismer, az tudja, hogy egyrészt világéletemben mozdonyvezető akartam lenni, másrészt a buszt annyira utáltam egészen kicsi gyerekkorom óta, hogy – ahogy mondani szokták – az óvodában a Daedalon volt a jelem.

Ötödikben, amikor felsős lettem, a matematika szakos tanár bácsink számítástechnika szakkört indított. Akkor még nem IT-nak meg IKT-nak, hanem számítástechnikának hívták ezt a kiváló tudományt, a Tanár Urat pedig Németh Józsefnek. Ő már nem él, de jobbára neki köszönhetem, hogy végül azzal a dologgal foglalkozom ma, amivel – nevezzük bárminek is. Nem vagyok biztos benne, hogy ő ezt tudta akkoriban, mert nem volt alkalmam rá, hogy elmondjam, és ezt most már nagyon bánom, de elsősorban Neki tartozom köszönettel érte.

Sok volt az érdeklődő a mi osztályunkban a számítástechnika iránt, az első foglalkozáson leg­alább 20-an voltunk, de hamar elkopott a töb­biek lelkesedése. Hatodik végére tulajdonképpen ketten maradtunk Busi Zoli barátommal, aki arrafelé lakott, amerre én is. Vagy én laktam arrafelé, amerre ő – ez végül is csak nézőpont kérdése.

Amikor nem volt kötött ülésrend az osztályban, szóval mi dönthettük el, hogy ki ki mellé ül, akkor padtársak is voltunk. Reggel együtt mentünk suliba, természetesen a vasútállomás mellett, néztük a vonatokat, próbáltuk megfejteni a jelzőlámpák fényjelzéseit. Még kedvenc mozdonyunk is volt, egy „szili”, a V43 1214-es.

mapio.net/pic/p-12505662/

Sok mindenben hasonlítottunk egymásra: mindkettőnket érdekelt a számítástechnika meg a vonatok, illetve jók voltunk matekból. Valójában én csak azért voltam jó matekból, mert matekórán nem volt kötött ülésrend, és ott padtársak voltunk Zolival.

Délután elkértük a „számítástechnika terem” kulcsát, ami inkább egy sufni volt, benne két C-16-ossal, és később még egy C-64-essel. Amikor csak lehetett, bekéredzkedtünk. Ügyetlenkedtünk a Commodore 16-os BASIC-jével, de egy idő után már nem okozott gondot más gépek BASIC-jére írt programok átírása sem. Írogattunk mi mindent: játékprogramot, adatbázis-kezelőt, mikor mihez volt kedvünk. Amikor kiraktak bennünket a sufniból, hazamentünk. Útközben figyeltük a vonatokat, a váltókat, az ott dolgozó embereket: mindig volt mit nézni. Beszélgettünk, és közben próbáltuk megfejteni a vasút titkait.

Külföldön is vonattal voltam először. Bécsbe mentünk az anyukámmal, a bátyámmal és kék színű világútlevéllel – ez 1989-ben volt. Azelőtt én csak egyszer láttam útlevelet, a nővéremét, amely piros volt és Bulgáriába szólt. Csak egy utazásra volt érvényes (szerencsére oda-vissza). Úttörőtáborban volt Burgaszban két hétig, de nem sikerült jól neki, mert az első nap elvágta a lábujját egy kagyló, és utána már nem mehetett be a tengerbe.

Mi a kék világútlevéllel C-64-et vettünk a Mariahilfer Straßén. Ott láttam először aszalt sárgabarackot is, azt azóta is nagyon szeretem. Emlékszem, a piacon az az árus csak németül beszélt, de a C-64-et olyan boltban vettük, ahol tudtak magyarul. Akartak eladni nekünk Gorenje márkájú fagyasztóládát is, de mi nem vettünk, mert vonattal voltunk, nem pedig Trabanttal és a nagymamával, ahogyan azok szoktak lenni 1989-ben, akik direkt Gorenjéért mentek Bécsbe a Mariahilfer Straßéra. Nagyon másmilyen volt az a világ…

www.nlcafe.hu/utazas/20160607/magyar-turistak-nyaralas-rendszervaltas-elott/

Mivel a C-64 BASIC-je sokkal kevesebbet tudott, mint a C-16-é, gyorsan meg kellett tanulnom a legfontosabb dolgokat gépi kódban is. Volt hozzá egy jó könyvem, meg egy levelezőtársam Miskolcról, akivel Csillebércen – szintén úttörőtáborban – talál­koztam korábban, utána pedig évekig leveleztünk. Körülbelül egy hét alatt fordult a posta, akkoriban is nagyon szerettem a csütörtököket, mert általában aznap jött Miskolcról az új levél. A fiút Barna Viktornak hívták, ő idősebb volt nálam, de nagyon sokat tanultunk egymástól. Hetedikes koromban jobban ment az assembly, mint most. Akkor ezt még nem tudtam, most meg már nem sokra megyek vele, hogy tudom. (Később a Fülesben láttam sokszor Viktor nevét, jó nehéz keresztrejtvényeket készített. Talán még most is.)

Anyukám már Szolnok felé elég rosszul érezte magát a vonaton azon a februári péntek reggelen, 1990-ben, de a debreceni személyvonaton kezdtem el nagyon félni, hogy mi lesz most velünk. Amikor leszálltunk Kisújszálláson, bementünk a forgalmi irodába, ahol anyukám kérte, hogy hívjanak neki mentőt. Látták, hogy nagy a baj, hirtelen összetoltak három-négy széket, hogy feküdjön le arra, aztán ő ideadta nekem a retúrjegyet, hogy délután haza tudjak majd menni, és elköszöntünk, hogy ne késsek el a felvételiről. Ahogy elindultam a gimnázium felé, láttam a zászlós mentőt a Rákóczi úton száguldani az állomás felé. A „zászlós mentő” – amiről a vasutas néni is beszélt a telefonban – azt jelenti, hogy régen a mentőautó tetején a kék villogó mellé kitűztek egy piros zászlót is, ha sürgősebb esethez vonultak, vagy súlyos beteget szállítottak. Nem mintha attól gyorsabban ment volna a Nysa, de akkoriban ez volt a protokoll.

www.mentomuzeum.hu/hun/jarmutortenet/a-nysa-mentogepkocsi

– És mit kellett csinálni? – kérdezte a következő hétfőn délután Zoli, hazafelé a sínek mellett, miután a Muntenia Expresszt sárga-zölddel menesztette a forgalmista. – Mit írtál?

– Nem kellett programozni – mondtam. – Amikor beértem a gimibe, megkérdeztem valakit, hogy hol van a felvételi. Felmentem az emeletre, ott már sokan várakoztak, aztán jött az igazgatóhelyettes bácsi, Fülöp Gábornak hívták – ezt azért tudom, mert bemutatkozott –, és mondta, hogy telefonon hívnak a vasútállomásról, menjek vele.

Elmeséltem Zolinak, hogy először egy olyan tesztet kellett kitölteni papíron, mint amilyen abban a „100 érdekes teszt” című könyvben volt, amelyet pár hete láttam a nagymamámnál.

– Valami IQ-teszt vagy micsoda – mondtam –, nem nagy ügy, gyorsan kész lettem vele. Utána be kellett menni egy másik terembe, ahol igazi IBM-ekkel kellett dolgozni, mindegyik mellett ült egy felsőbbéves, aki segített. Tök ronda zöld volt mindegyik monitornak a színe, csak egy volt narancssárga, azt mondták, hogy a zöldek az XT-k, a sárga meg az AT. Én zöldnél ültem, Póllai Istvánnak hívták a srácot, aki segített nekem. Az volt a feladat, hogy egyre nagyobb méretű betűnégyzetekben meg kellett számolni az azonos betűket. A 4×4-esben nekem a „k” betűket kellett megszámolnom, de elrontottam, jól ki is röhögött a mellettem lévő gépnél ülő srác, Balogh Laci, mert ő is bemutatkozott, onnan tudtam a nevét. Viszont a 24×24-est én csináltam meg egyedül. Utána pedig egyenként volt felvételi elbeszélgetés. Én egy kopaszodó fiatal bácsihoz kerültem, valamilyen Gézának hívták, tök jót beszélgettünk, jókat kérdezett, sokat nevetett azon, amiket mondtam, meg azt kérdezte, hogy honnan tudok gépi kódban…

(Később jóban lettem Póllai Pistivel, akit mi Palinak, Palának hívtunk, és Balogh Lacival is nagyon jóban voltunk. Mindhárman kolisok voltunk. A koli egy külön történet, egyszer majd azt is elmesélem… Pala utána Egerben tanult tovább, ott, ahol én is, és ahol most az egyetemen dolgozom. A „valamilyen” Géza bácsi pedig Kiss Géza volt, a gimnázium akkori igazgatója.)

– Akkor nem kellett programot írni? – kérdezte Zoli.– Nem. Nem kellett.

– És mi van anyukáddal?

– Megműtötték pénteken. Kivették a vakbelét. Be volt gyulladva, de nem volt nagyon veszélyes. Holnap hazaengedik.

– Az jó – mondta Zoli, de láttam rajta, ahogyan sétáltunk ott a sínek között hazafelé a tehervagonok mellett, hogy már a saját felvételijére gondol, és inkább amiatt aggódik.

Az osztályban én felvételiztem először, az övé pedig mindannyiunk közül a legkésőbbi időpontban volt, már majdnem májusban. Attól félt, hogy ha nem veszik fel Szegedre, ahová jelentkezett, akkor már késő lesz ahhoz, hogy máshová beadja a pótjelentkezést. Ahogy ott rám nézett a sínek között sétálva, láttam rajta, hogy arra gondol, hogy engem úgyis felvesznek, de mi lesz vele, ha őt nem…

– Téged úgyis felvesznek – mondta –, de mi lesz velem? Ha engem nem vesznek fel Szegedre, akkor már nem fogom tudni beadni a pótjelentkezést máshová.

Anyukámat másnap, kedden kiengedték a kórházból, még azon a héten pénteken ő hozta a hírt az általános iskolába a nagyszünetben, hogy megjött a levél Kisújszállásról: felvettek.

Busi Zoli kapta meg az osztályban utolsóként az értesítést. Emlékszem, már június volt, alig két hét a ballagásig. Ő szeptembertől Szegedre járt a Bebrits Lajos Vasútforgalmi Szakközépiskolába.

1.

– Házy – mutatkozott be a mellettem ülő fiú szeptember elején az első órán a kémia teremben. A hátsó sorban ültünk jobb szélen, az ajtó felőli oldalon. Kezet fogtunk a hosszú nyakú csapok mögött, mint a nagyok, és én éreztem, hogy a felnőtté válás lényegében problémamentes lesz számomra. (Természetesen nem volt az.) Amúgy nem volt egy beszédes srác sose, keveset beszélgettünk, pedig a szakközép négy éve alatt többször is voltunk padtársak, olyankor mindig jobb jegyeim voltak matekból. Attila (a keresztnevét csak pár nappal később tudtam meg) lett az osztályunk három jelenlegi doktora közül az egyik, de míg a másik kettő jogi doktor, Attila matematikai analízisből csinálta a PhD-ját a Debreceni Egyetemen. Mostanában gyakrabban találkozunk megint, hol Miskolcon, hol Egerben, bár általában csak sátoros ünnepek előtt és csak a boltban a bevárásrlás alkalmával. A felesége Felnémetről származik (ami Eger egyik városrésze), és Attila a Miskolci Egyetem mellett újabban Egerben is tanít kalkulust, analízist. (A kalkulus Isaac Newton találmánya, de az embereknek általában az alma jut eszébe Newtonról, nem pedig a kalkulus. Én informatikus vagyok, de az alma nekem is szimbólum. Mindenki ismeri ezt az almát: ebbe már beleharapott valaki, de nem írom le ide a márka nevét, mert az reklám lenne a Macintoshnak.)

Mi még elsősök voltunk, nem pedig kilencedikesek, ahogyan most hívnának bennünket, és emlékszem a vasárnap délutáni évnyitóra, ahol a kopaszodó kedves fiatal bácsi, Kiss Géza, az igazgató bejelentette, hogy megnyitja a Móricz Zsigmond Gimnázium, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium 275. tanévét.

Még az évnyitó előtt beköltöztem a kollégiumba. Purgel Attila, egy nagy negyedikes (nem pedig tizenkettedikes) fiú mutatta körbe, mit merre találok az L-alakú kétszintes épület földszintjén. Abban az időben a fiúk laktak a földszinten, és a lányok az emeleten. Attilának szakálla volt, és ez nagyon tetszett akkor nekem. Negyedikes koromra nekem is lett, úgy vagyok lefényképezve a tablón. Táborban már voltam korábban is, de a kollégium az más. Nagy kaland kezdődött el aznap, persze ezt akkor még nem tudtam…

Sokat sütött a nap egész szeptemberben, jól teltek az első napok, én minden szünetben ismerkedtem az osztály- és iskolatársaimmal, mindenkivel kezet fogtam, volt, akivel naponta többször is, élveztem a felnőtté válást.

Már elsőben is volt programozásóránk, BASIC-et tanultunk Videoton TV Computereken, amelyek az udvar végében található garázs melletti tanteremben voltak. Ott volt az osztálytermünk is, és csak azért voltunk az első napokban a gimnázium főépületében, mert a későbbi osztálytermünk (ott a garázs mellett) volt egyben az iskolai tankönyvraktár is. Szintén azért Oros Imre tanár úr volt az első napokban a pótosztályfőnökünk, mert a rendes osztályfőnökünk, Ágotai László volt a tankönyvfelelős.

Kicsit mindenki meg volt illetődve az első számítógépes órán, Oros Imre tanár úr is, az osztály is, egyedül én voltam magabiztos, mert nekem jól ment a BASIC, és az sem zavart, hogy a Videoton TV Computerek ronda barna burkolatú billen­tyű­zetébe épített joystick rendszerint már gyárilag sem működött, hiszen úgysem volt játékprogram, amelyikkel lehetett volna játszani az órán.

Pontosan emlékszem a helyre, ahol ötödikes koromban, körülbelül novemberben arra gondoltam hazafelé sétálva, hogy ha nagy leszek, szívesen tanítanék számítástechnikát. Busi Zolitól már elköszöntem, mert nem végig mentünk együtt hazáig, és ahogyan sétáltam hazafelé, az aznapi számítástechnika szakkör dolgain járt az eszem. Azt már hetekkel azelőtt eldöntöttem, hogy számítógéppel akarok foglalkozni nagykoromban, de ez volt az a pillanat, amikor először gondoltam arra, hogy szívesen lennék tanár. Utána évekig nem is foglalkoztam vele.

Már mondtam: 1990-ben sokáig volt szép idő ősszel, ezért a délutáni szilencium előtt kiültünk a „régi” koli előtti padra beszélgetni az osztálytár­saimmal, és valahogyan kiderült, hogy nekem jól megy a BASIC, vagy legalábbis én már többet foglalkoztam vele, mint sokan a többiek közül. Ráadásul még szívesen is csinálom. Próbáltam lerajzolni és elmagyarázni nekik, mi az a tömb, meg hogy hogy van az if ... then … else és a for ciklus. Nekik valószínűleg nem okoztam vele különösebb örömet, én viszont újra rájöttem, hogy szívesen csinálom. Ötödikes koromban még csak azt gondoltam: milyen jó lenne majd ezt csinálni, ha nagy leszek, most pedig már azt, hogy ez tényleg milyen jó – pedig még nem is voltam nagy. Gesztenyefa volt az udvaron, az alatt ültünk, még arra is emlékszem, milyen ruha volt rajtam éppen akkor, amikor erre gondoltam. Az aznapi ebédre viszont már nem emlékszem, pedig a menzán nagyon jól főztek. Szerintem a Móricz menzája volt a világon az egyedüli, ahol jól főztek. Tényleg jól!

Oros tanár úr nagyon jókat tudott mondani. Előző évben végzett az egyetemen, tehát nagy tapasztalatokkal még nem rendelkezhetett, mégis tudott úgy differenciálni, hogy mindenki elfoglalta magát már a legelső programozásórákon is. Ezt nem lehet megtanulni, mert ezt vagy tudja valaki, vagy nem tudja. Ő tudta. Amikor 1999-ben elkezdtem tanítani, én például nem tudtam. Sokszor még ma sem sikerül… Mondom: ezt megtanulni nem lehet.

Volt egy rettenetesen csúnya narancssárga borítójú füzet tele mindenféle programozási feladatokkal, csillagok jelezték benne a problémák nehézségét. Abból adott feladatokat nekünk, akiknek már volt valami tapasztalata a BASIC-kel. Az egyikre most is emlékszem, nagyon büszke voltam rá, hogy meg tudtam csinálni. Az volt a feladat, hogy készítsek programot, amely összekeveri a magyar kártya lapjait. Megoldottam, de ő mondott egy jobb megoldást, és megoldottam úgy is. Október volt, napközben még meleg, de este már kabát kellett, amikor csütörtökönként átmentünk a koliból kosarazni a gimi pályájára…

Amilyen jó voltam programozásban, annyira ügyetlen voltam a sportokban, ez is kiderült mindenki számára, szinte már az első napokban. Futni elég gyorsan tudtam, az általánosban én futottam a leggyorsabban a 60 meg a 100 métert az osztályban, de a középiskolában Forgács Lacit nem lehetett leelőzni. Ő is az osztálytársunk volt, később ő is Egerbe járt, egy ideig ugyanabban az albérletben laktunk, de ő tesi–közgazdaságtan szakon végzett. Nyíri Csaba pedig szerintem azért nőtt meg kétméteresre, mert szeretett kosarazni és elég jól is ment neki.

Gólyatáborunk nem volt, viszont október elején az egész iskola elment egy hétre Soltvadkertre, ki szőlőt, ki almát szüretelni, és eközben szert tenni némi osztálypénzre. Ott tanultuk meg egymás nevét, szokásait, jó és rossz tulajdonságait. Egészen jó osztály volt a miénk. Már akkor is.

Na, de a vonatokról kezdtem mesélni, volt kaland elsős koromban is. Ágotai tanár úr matematikát és fizikát tanított nekünk, de nagyon szerette a gitárokat és a zenét is. Februárban osztálykirándulást szervezett Pestre a Planetáriumba, ahol akkor már régóta működött a lézerszínház is. A Dire Straits zenéire készült lézershow-ra mentünk, pontosabban ment az osztály, mert én lemaradtam a kirándulásról. Azon a szombat reggelen rettentő nagy köd volt, így nemcsak a megszokás miatt, de félve attól is, hogy a busz esetleg késni fog, ismét vonattal indultam otthonról Kisújszállásra. Aszódi Tibi szintén mezőtúri volt, ő busszal ment, ami egy percet sem késett, engem viszont nem vártak meg a többiek, elmentek nélkülem, mert az én vonatom több mint ötven percet késett a köd miatt.

Később visszakaptam a kirándulás árát, 300 Ft-ot, aminek ugyan nagyon örültem, de sajnáltam, hogy lemaradtam a lézerszínházról. Ez az eset még most is mindig eszembe jut, amikor már a koncert helyszínén ülök és várom Mark Knopflert, aki a Dire Straits zenekar gitárosa, zeneszerzője és szövegírója, valamint énekese volt. Tudniillik időközben lelkes Dire Straits- és Mark Knopfler-rajongó lettem. Amikor kétévente lemezbemutató turnén van, mindig elmegyek valamelyik koncertjére.

zene.hu/20130624_mark_knopfler_telt_haz_elott_zenelt_a_magyaroknak

Ma már nincs Dire Straits: 1993-ban feloszlott a zenekar, és Knopfler szólókarrierbe kezdett. Nincs már lézerszínház a Planetáriumban, sőt, újabban Planetárium sincs mindig, mert időnként beázik, és mindig van fontosabb ügy, amire okvetlenül pénzt kell fordítani a helyreállítása helyett.

És pár éve Ágotai tanár úr is itthagyott bennünket…

Elsőben még egy valamiről lemaradtam, az kivételesen nem vonattal kapcsolatos dolog volt. Régen úgy volt, hogy május közepén írták a negyedikesek az írásbeli érettségiket, az a hét az alsóbb éveseknek szünet, ún. érettségi szünet volt. Akkor szoktak menni az alsóbb évfolyamok osztálykirándulásra. Akkor ment a mi osztályunk is – természetesen nélkülem, mert a ballagás hetében csütörtök délre csupa kiütés lettem. Valószínűleg elég rémületes látvány voltam, még Papp Gyula tanár úr, Gyula Bácsi, a mindig szigorú és mindig pipázó kollégiumi nevelőtanárunk szemében is láttam némi aggodalmat.

Ő eredetileg biológia szakos tanár volt, ezért elég pontosan tudta, hányféle ragályos nyavalya közül kaphattam el bármelyiket, ami semmi esetre sem hiányzik egy kollégiumba.

Önként jelentkezőt kért, aki elkísér engem az orvoshoz. Kuli – Ambrus Peti – jött velem. Azt mondta, ő nem fél, hogy elkapna tőlem bármit is. A rendelőben előre hívott a nővér, az orvos méregetett egy darabig, aztán belém nyomott egy legalább félliteres injekciót, ami nagyon gyorsan elkezdett hatni. Pár percig feküdtem még a vizsgálóágyon, és mire felkeltem, a kiütések nagyja el is tűnt. Egyértelmű volt, hogy valami allergia talált meg, de sose derült ki, hogy mit ettem, ittam, lélegeztem be vagy fogtam meg, amit nem kellett volna.

A kiütések viszont újra előjöttek másnapra. Az osztály szombaton indult kirándulásra, és mivel engem szigorú diétára fogtak, tehát két napja lényegében semmit sem ettem, aznap reggelre már annyira lerobbantam, hogy mindnyájan úgy láttuk jobbnak, ha én ezt a kirándulást is kihagyom.

2.

– Niklaus Wirth – magyarázta Oros Tanár Úr az új tanév első programozásóráján, ahol végre félretettük a BASIC-et, hogy egy sokkal komolyabb, „nagyosabb” nyelvvel, a Turbo Pascallal kezdjünk ismerkedni. Azóta megismertem néhány más programozási nyelvet is, de hirtelen egyről sem tudnám megmondani, hogy ki volt a szülőatyja.

(Na jó, Dennis Ritchie-nek köszönhetjük a C nyelvet, amit ő Ken Thompson B nevű nyelvéből fejlesztett ki és Brian Kernighannel írt róla legendás könyvet – de ezt úgyis tudja mindenki.)

en.wikipedia.org/wiki/The_C_Programming_Language

Niklaus Wirth nevét viszont valamiért mindenhol megtanították nekünk, ahol Pascalt tanítottak. Emlékszem, az egri főiskolán is elhangzott ez a név az első programozásórán. Koncz tanár úr mondta, hogy írjuk is fel, mert ez fontos dolog, de én nem írtam fel, mert én már tudtam.

Hamar ment a begin … end, pedig tartottam az új nyelvtől. Ha valamiért lehet dicsérni a Pascalt, akkor az mindenképpen a könnyű megtanulhatósága. A WriteLn() és a ReadLn() birtokában többen nekiálltunk operációs rendszert fejleszteni vele, és hogy ezekből a próbálkozásokból végül mégse lett semmi, az nem elsősorban annak volt köszönhető, hogy a Pascal egyébként pont teljesen alkalmatlan operációs rendszer fejlesztésére.

Második év elejére nagyjából már tudtuk egymásról, kik azok, akik jobban érdeklődnek a programozás iránt és kik azok, akik inkább a közgazdaságtan felé fordulnak majd. Én az előbbi csoportba tartoztam. Az országban még nem volt túlságosan sok olyan szakközépiskola, ahol programozást lehetett volna tanulni. Akkor még nem tudtam, most már tudom, hogy az olyan nagyra tartott egri Neumannban sem volt sokkal magasabb szintű az oktatás, mint a Móriczban Kisújszálláson, legfeljebb jobb volt a sajtójuk.

Volt viszont egy dolog, amelyben a Móricz járt a Neumann és a többi középiskola előtt: saját matematikai folyóirata volt. A Móricz Matek 1991 szeptemberétől jelent meg, ez volt az ország második olyan középiskolai lapja, amely matematikáról szólt és matematikai pontverseny volt benne. Az első a KöMaL (Középiskolai Matematikai Lapok) volt, amelyet 1893-ban alapított Arany Dániel, de volt főszerkesztője többek mellett az a Rátz László is, aki matematikatanára volt például Neumann Jánosnak meg Wigner Jenőnek a Fasori Evangélikus Gimnáziumban.

1991 őszén a második emeleti sufniban – na tessék, már megint egy sufni – páran az osztályból elkezdtünk megismerkedni egy DTP-szoftverrel. Az volt a címe, hogy Finesse, és a Logitech cég készítette. DOS alatt futott, és mielőtt hozzá lehetett volna kezdeni vele a munkához, a nem több mint 6-8 rendelkezésre álló betűtípusból le kellett számoltatni a használni kívánt betűméretek fájljait, mert raszterfontokkal és nem vektoros betűtípusokkal dolgozott. A DTP az asztali kiadványszerkesztés (desktop publishing) rövidítése, én ezzel a programmal ismertem meg ezt a tudományt, nem a pedig Microsoft Worddel.

Ennek rendkívül egyszerű oka van: mi még nem használtunk Windowst, ugyanis az akkor még nem nagyon volt elérhető Magyarországon. De legalábbis elterjedve még semmiképpen sem. A mi évfolyamunk hamarabb tanult meg elemet beszúrni egy többszörösen láncolt ciklikus multilistába, mint középre igazítani egy sort a szövegszerkesztőben. Használtunk ugyan mi is szövegszerkesztőt, az volt a neve, hogy Rosytext, de az is egy nagyon távoli világ már a mai szoftverekhez képest.

A Finesse-szel elkezdődött valami. A mai DTP-programokhoz képest az egy rendkívül primitív alkalmazás volt, és csak vagy húsz évvel később értettem meg, mi az, ami miatt mégis annyira elvarázsolt.

A nyomdaipari főiskolát az egri főiskola és a Debreceni Egyetem befejezése után kezdtem el, akkor már évek óta aktív tanárként, főiskolai oktatóként. Tulajdonképpen semmi szükségem nem volt egy harmadik diplomára, de a Finesse óta érdekelt, hogy mi lesz azzal a fájllal, amelyet mentés után elküldünk a nyomdának.

Ürmös Laci csoporttársammal többek között éppen azért lettünk jó barátok a nyomdaiparin, mert ő meg onnantól tudta a dolgot, hogy a tipográfus (tördelőszerkesztő) elküldi neki a fájlt – magyarul az ő munkája ott kezdődött, ahol az enyém véget ért. Az órák után szívesen beültünk az óbudai kisvendéglőbe a főiskolával szemben egy-két korsó sörre, és közben a nyomdászatról beszélgettünk.

Ő érettségi után egy nagy nyomdában kezdett dolgozni, később ofszet gépmester lett, el is vitt a munkahelyére, és végigmutogatott mindent, amit a nyomdaiparin csak elméletben tanulhattam volna meg.

Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor álltunk egy hatwerkes Heidelberg gép mellett, és Laci olyan lelkesen magyarázta, hogy nézzem meg az egyik végén azokat az üres íveket, a másik végén pedig a kész, kétoldalas nyomatokat. És az, hogy a semmiből valami lesz, az az ő munkájának is az eredménye. És szerinte ez egy csoda. Eszembe jutott a Finesse, és nem tudtam (meg nem is akartam) vele vitatkozni. A nyomda és a nyomdászat valóban egy csoda.

Elvégeztem a nyomdaiparit, az államvizsgán dicséretet is kaptam, mégsem merném azt állítani, hogy én valóban nyomdaipari mérnök vagyok. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi a foglalkozásom, akkor azt mondom neki, hogy informatikát tanítok Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen, viszont ha álmomban véletlenül épp nem mozdonyt vezetek, akkor vagy Gutenberg mellett faragom a betűket, vagy Kner Imre nyomdájában szedem a Bodonit valamilyen verseskötethez. Pedig a Bodoni nem való versekhez, és az az igazság, hogy én egyáltalán nem is szeretem a verseket.

Olyan nehéz őket szépen tipografálni…

blog.londonfieldsshoppe.com/2012/11/13/letterpress-workshop/

3.

– Nem! – mondta határozottan a lány arra a kérdésemre, nem próbálnánk-e meg rendbehozni a dolgainkat, amikor az évnyitó után kényszerűségből le kellett mellém ülnie a „régi” koli földszintjén, mert megígérte két héttel korábban – amikor szakított velem –, hogy fogunk még beszélgetni.

Zenei tagozatos általános iskolába jártam, ahol – ha kötelező nem is, de – ajánlott volt valamilyen hangszeren tanulni. Heti öt énekóránk volt, plusz két énekkar, mindenki megtanult kottát olvasni és írni hét kereszttől hét béig, illetve aki zeneiskolába járt, az a választott hangszeren játszani is. Ki többé, ki kevésbé. Én hegedülni tanultam, mert az apukám nagyon szépen tudott hegedülni, de ő negyvenéves korában meghalt, én akkor még nem töltöttem be a kilencet se. A hegedű gyönyörű hangú hangszer, de csak akkor, ha valaki tud rajta játszani… én pedig nem nagyon tudtam. Viszont az, hogy jól ment a kottaolvasás, és volt már tapasztalatom húros hangszeren, mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy körülbelül két hét alatt megtanulhattam gitározni harmadikos koromban a koliban.

Később, a főiskolán pszichológiából tananyag, talán még szigorlati tétel is volt az ún. „életkori sajátosságok” témaköre. A kétéves gyerek élettanilag vadgesztenyét gyűjt, bár az összegyűjtött vadgesztenyével soha többé semmit sem fog csinálni, amíg a szülei ki nem dobják azokat – ez ellen viszont hevesen tiltakozik (vö.: „hiszti”).

Az ötéves gyerek élettanilag az aktuális Disney-mesehősre akar hasonlítani, a tízéves gyerek élettanilag kutyát és/vagy macskát akar a lakásba, a tizenhat éves pedig élettanilag megtanul gitározni.

Én is megtanultam.

Élettanilag.

www.naturalalternativeremedy.com/top-10-horse-chestnut-benefits/

Új tantárgyaink lettek, viszont nem kellett tovább oroszt tanulnunk. Ennek mi akkor nagyon örültünk, én egy kicsit most már bánom. (Az akkori orosztanítás és -tanulás Magyarországon – sajnos – minden olyan dolognak örökre a modelljévé vált, ami az oktatásban nem jól működik.)

Sok éve ügyetlenkedem azzal, hogy befejezzem végre a doktorimat, és bár az osztályban már biztosan nem leszek dobogós, hiszen nálunk már van három doktor, a doktori védésemnek az egyik legfőbb akadálya, hogy nincs elég nyelvvizsgám. Az angol elég jól megy, de kell egy másik nyelv is. Ha ügyes és okos, valamint előrelátó vagyok, oroszból a középfokút még akkor próbálom letenni, amikor tudtam oroszul. Ahogyan assemblyben, úgy oroszul is jobban tudtam hetedikes koromban, mint most. Másodikban a szakközépben pedig egy kis energiával sikerülhetett volna a nyelvvizsga is.

Jött viszont egy új nyelv, egy új programozási nyelv, és vele új tanár is, akit Tóth Józsefnek hívnak. Tóth József Tanár Úr (azóta főigazgató úr) hamar megkapta a TJ (ejtsd: tídzsé) becenevet, mert az ő szerencsétlenségére akkoriban vetítették először a tévében a T. J. Hooker című rendkívül nívós sorozatot. TJ-t nemigen zavarta ez a dolog, és általában már azzal jókedvet csinált, hogy bejött a terembe a bozontos és valószínűtlenül szőke bajuszával. Időnként (mindig) viccet mondott óra közben, és miközben mi azon nevettünk, az osztályt észrevétlenül megtanította Clipperben is programozni.

Ebben az évben volt először 24 órás foci a Móriczban, és TJ pont az egyik leglehetetlenebb időpontra, hajnal kettőtől hajnal háromig vállalta, hogy bejön bírónak. Végül négyig maradt, mert aki utána következett volna, az nem jött el. Végig teljesen profin fújta a meccset (mondjuk én a focihoz aztán végképp nem…), és aki még ébren volt rajtam kívül, az nemcsak azon lepődött meg, hogy miért jön be egy tanár vasárnap hajnalban focimeccset fújni a tornaterembe egy pár bolond gimnazistának, hanem azon is, hogy honnan tudja ilyen jól csinálni... Addig nem tudtuk róla, hogy ehhez is ért.

Olyan dolgokat tanultunk meg tőle harmadikban és negyedikben, amelyek szerintem messze nem középiskolás tananyagok voltak, és valószínűleg még most sem lennének azok. Az osztályunk nagyja a húszéves érettségi találkozón tudta meg róla, hogy azóta már ő az igazgató a Móriczban, ő jött be hozzánk a negyedikes naplóval arra a szombat délutáni osztályfőnöki órára 2014. szeptember 6-án, mert Ágotai tanár úr aznap már sajnos igazoltan maradt távol…

TJ felolvasta a névsort – csak páran nem tudtak eljönni, az osztály nagyja ott volt –, aztán véletlenszerűen felülötte valahol a naplót és megnéztük, hogy miről tanultunk nála azon a héten. Azon a héten (1994-ben) a multitaskingról tanultunk nála, és ez főként annak fényében nem lebecsülendő, hogy a tananyagban nálunk még nem szerepelt a Windows vagy az Unix (Linux), csak a DOS. A DOS és a multitasking pedig nagyjából olyan távoli dolgok egymástól, mint Makó és Jeruzsálem.

Persze nemcsak DOS-t tanultunk. Az egyik hétfő reggelre számos papírdoboz takarta el az udvar végében lévő termek előtti szemetes konténert. A dobozok számából tizenöt új gépre és monitorra tippeltünk. Úgy is volt: tizenöt vadonatúj 386-os érkezett a Móriczba, de amit nem lehetett látni a dobozokból, az az volt, hogy ezek a gépek már hálózatba voltak kötve. A szerverben egy igazán tekintélyt parancsoló 80 megabájtos winchester volt, a munkaállomásoknál pedig 20-20 megabájt volt a merevlemez kapacitása.

Operációs rendszerként a Novell 3.11 állt helyt, és mi is megpróbáltunk helyt állni, több-kevesebb sikerrel. Szokatlan volt, hogy van felhasználói név és jelszó, és be kell jelentkezni, mielőtt dolgozni akarok a gépen. Mi, a műveltebbek szigorúan lodzsinnak mondtuk a parancsot, csak a műveletlenebbek ejtették úgy, ahogy le van írva: login. Szerencsére később nem feszegették ezt a dolgot a műveletlenebbek, mert nekünk, műveltebbeknek rettentően kínos lett volna beismerni, hogy tényleg úgy kell mondani.

Közben pedig ismerkedtünk az OOP-vel, mert a Turbo Pascal 4.0 és 5.5 után már 6.0-t, végül a 7.0-t használtunk. Az EGA monitor nekem teljesen megfelelt volna hosszabb távon is, mert nagyjából én is 16 színt tudok (ha meg kell őket nevezni), de az iskolában már volt VGA képernyő és hozzá való videokártya is, és az mindenkit lenyűgözött, nem beszélve a Sound Blaster hangkártyáról. Ekkor kaptam meg én is az első PC-met otthonra, abban csak AdLib volt, a játékprogramok azzal nem tudtak beszélni, csak zenélni.

Új szerelem jött, úgy hívják, hogy MIDI.

Az új hardverhez új szoftver is dukált, ekkor kezdtem ismerkedni a Windows 3.1-gyel. Parancs­ikont akartam csinálni… hát, eltartott egy darabig, amíg megtaláltam azt az .ini fájlt, amelyikbe bele kellett írni egy új sort. Ehhez ki kellett lépnem a Windowsból, elindítottam a DOS-os Norton Editort, próbáltam megérteni az .ini fájl felépítését és beírni a saját soromat úgy, hogy az végül működjön is, de végül sikerült. Közben arra gondoltam, hogy nem rossz dolog ez a Windows, de azért ezt egy kezdőnek elmagyarázni… az nem nagyon lesz egyszerű.

Talán több hónap is eltelt, mikor valaki megmutatta, hogy jobb gombbal kell kattintani az egérrel az Asztalon, és a megjelenő helyi menüben van olyan menüpont, hogy Új parancsikon létrehozása...

Ez volt az a korszak, amikor a PC-s egerek még háromgombosak voltak, viszont megszokásból mindenki csak a bal gombot használta rajtuk.

4.

– Galgamácsa – mondta a lány az „új” koli előtt a második lépcsőfokról arra a kérdésemre, hogy ő hol lakik. Kötött gyapjúpulóver volt rajta – olyan, amilyet Erdélyben lehet venni –, a kezében pedig egy jelentős méretű fasírt. Éppen evett, amikor megszólítottam. Pár hete már nemcsak a Daedalon emelkedő ára miatt, de szerelmi okokból is vasúton szerettem utazni. A lány ebből a Pest megyei faluból járt Kisújszállásra, a Móriczba, egyszer véletlenül pont abba a vagonba szálltam be Szolnokon, amelyikben ő is utazott. Később már direkt végigjártam a vonatot, és kerestem, hogy hol ül.

magyarcimerek.hu/860-galgamacsa

Úgy láttam azon a szeptember végi vasárnapon, hogy meglepődik rajta ott a második lépcsőfokon a kötött pulóverében azzal a rettenetesen nagy fasírttal a kezében, hogy pontosan tudom, hol van ez a földrajzilag egyébként nem túl jelentős település. Az általános iskolában ének-zene tagozaton ugyanis negyedik osztályban hetekig tananyag a Galgamácsai gyermeklakodalmas. Ez egy olyan hanglemez, amelyen helyi népdalokat énekelnek helybéli gyerekek. A dalokat Vankóné Dudás Juló néni (ő a falu hagyománygyűjtő és -őrző népművésze volt) gyűjtötte össze, Szabó Helga – a tagozatos ének-zene tankönyvek szerzője – pedig fontosnak gondolta, hogy ez a hanglemez helyet kapjon a tananyagban. Úgy gondolom, ez okvetlenül jó döntés volt tőle. Egyrészt mert a Szabó Helga-könyveket több mint harminc éve változtatás nélkül használják az ének-zene tagozatokon, másrészt pedig ez a gyapjúpulóveres lány azzal az óriási nagy fasírttal a kezében ott az „új” koli előtti lépcső második fokáról azóta már a feleségem.

Persze ez is egy hosszú történet, egyszer talán majd elmesélem…

Készülődtünk az érettségire és a felvételire. Én Szegedre adtam be a jelentkezési lapomat két szakra, harmadik helyen pedig az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola matematika–számítástechnika szakát jelöltem meg. Igazából mindig is Szegeden akartam egyetemista lenni, szerettem, szeretem azt a várost. Egerről csak a kötelezőket tudtam: Egri csillagok, Gárdonyi Géza, Szép­asszonyvölgy… Valaki – már nem emlékszem, hogy ki – javasolta, hogy adjam be harmadik helyre is, ne hagyjam elveszni a lehetőséget, ha már három helyre lehet jelentkezni. (Akkoriban legfeljebb három helyre lehetett.)

Az iskolával meg a tanulással ez idő tájt valamelyest kevesebbet foglalkoztam, mint amennyire legalább minimálisan illett volna. A programozás és a többi szaktárgy jól ment, a nem jól menő tárgyak tanulására szánt időben pedig inkább gitároztam, ami akkoriban szintén jól ment. Azt hiszem, abból – mármint a gitározásból – lehetett is volna valami, de végül nem lett. Ma már nem zenélek, ha csak azt nem lehet zenélésnek nevezni, hogy tanítok kotta­grafikát ének szakos hallgatóknak itt az egyetemen. Ebben minden benne van, amit szívesen csinálok: számítógép, DTP, zene, MIDI.

A felvételihez ez viszont kevés lett volna. Valamiért még mindig az a közhiedelem, hogy informatikával csak annak szabad foglalkoznia, aki nagyon jó matematikából, és én nem voltam az. (Erről alighanem Házy Attila tehetett, mert akkor épp nem volt a padtársam.)

Az osztályfőnökünkkel, Ágotai tanár úrral nem volt felhőtlennek mondható az akkori kapcsolatunk. Február lehetett, inkább már csak hetekben, mint hónapokban kellett számolni az érettségiig hátralévő időt, és én álltam vizes-verejtékes tenyérrel a táblánál, és próbáltam valamit kezdeni a már majdnem-végeredménnyel, amit nagy nehezen kihoztam az egyenletből: –sin x = 2. Az előjelet még ki tudtam emelni, és éreztem én, hogy valami nem jó, de nem tudtam megmondani, mi az. A helyes – egyébként pofonegyszerű – válasz az lett volna, hogy ennek az egyenletnek nincs megoldása… (Tudniillik a szinusz értékkészlete a [–1, 1] intervallum.)

Ágotai tanár úr viszonylag higgadtan írta be az elégtelent a naplóba, de amit utána kaptam szóban…

Akkor még nem volt kétszintű érettségi, illetve nem így neveztük. Aki valamilyen tárgyból olyan érettségi vizsgát tett, amely egyben a felvételijébe is beleszámított, ún. „központi érettségit” írt. Mi egy szerdai napon mentünk Szolnokra vonattal: Nyíri Csaba, Nagy Zoli († 2017. március 20.), Szakácsi Feri, Forgács Laci és én. Előtte reggel hatkor még kimentem az „új” koli előtti kosárpályára körbe-körbe futni egy kicsit, mert aznap volt az első Challenge Day Magyarországon, Szénási tanár úr pedig erősen kapacitálta az összes kollégistát – bennünket is – a részvételre.

A februári eset után nekiálltam a korábbi központi matekérettségik feladatsorait megoldani. Egy dr. Scharnitzky Viktor nevű matematikus minden évben kiadott egy könyvet, amelyben az adott év felvételi feladatsorainak megoldásait írta le. Ő volt régen az, aki ma „a Gerőcs tanár úr” a tévében – az ELTE Trefort Gyakorlóiskolájából. Mellesleg láttam Scharnitzky tanár úr fényképét tablón is, méghozzá több tablón is, mert ő „civilben” épp azon a könnyűipari főiskolán volt matematikatanár, ahol én nyomdaipari mérnök lettem. Milyen kicsi a világ…

Nem tudtam volna megmondani, hogy hogyan sikerült az írásbelim azon a szerdán, bár mind a nyolc feladatot megoldottam. Az első ötöt kötelező is volt, a hatodik és a hetedik abban az évben valamiért nagyon könnyű volt, a nyolcadikban viszont nem voltam biztos. Ugyan nem beszéltük meg előre, de amikor visszaértem Kisújszállásra, akkor nem rögtön a kollégiumba mentem, hanem felcsöngettem Ágotai tanár úrékhoz. Úgy láttam, már ő is várt engem, pedig tényleg nem beszéltük meg előre, hogy menni fogok. Közösen megoldottuk újra az összes feladatot.

Az első ötöt elmondtam neki, ő legyintett a kezével, hogy mehetünk tovább. A hatodik és a hetedik feladatban megbeszéltük, mit hagytam ki, a nyolcadiknál pedig azt mondtam Neki, nem emlékeztem pontosan arra, hogy mit írtam… Valójában emlékeztem, csak nem akartam elmondani, hogy milyen elemi dolgot szúrtam el. Akkor azt hittem, hogy nem jön rá. (Egészen nyilvánvalóan rájött, de úgy csinált, mintha nem jött volna rá.) Az akkori felvételi pontszámítás szerint a száz dolgozatpontot tizenöt felvételi ponttá számították át, ő tizenkét pontot jósolt nekem, kis szerencsével tizenhármat. Ebben a pillanatban éreztem azt, hogy elnézi nekem azt a februári szerencsétlenkedést…

Sokszor eszembe jut ez a szerda délután azóta is, főleg akkor, amikor akaratlanul Ágotai Tanár Úr szavait, mondatait mondom, és az ő gesztusait utánzom a saját óráimon. Pedig tényleg nem szándékosan csinálom…

A szóbeli érettségim egy keddi napra esett. Irodalomból a Beszterce ostromát kellett elemeznem Mikszáthtól, töriből Deák Ferenc húsvéti cikkéről beszéltem. Gizi nénit (Rácz Gizella tanárnőt) nem győztem meg, faggatott még egy kicsit Mária Teréziáról és a Pragmatica sanctióról. Emlékszem, Ágotai tanár úr akkorát bólintott, hogy majdnem beverte a homlokát a padba, mikor végre kiböktem, hogy „… a Habsburg-ház nőágon is örökösödhet…”

A programozás és a rendszertechnika szóbeli vizsga egy másik teremben volt. Ott TJ volt a kérdezőtanár, nála a hexadecimálisan normált lebegőpontos számábrázolást húztam, de el kellett mondanom a binárisan normáltat is, pedig az egy másik tétel volt. Az elnök végül csak annyit kérdezett, hogy „fiatalember, maga ugye dohányzik?”. Ezen TJ olyan jót nevetett, hogy azóta is szégyellem magam, ugyanis az történt, hogy gondolkodás közben a szám elé tettem a jobb kezem, és a mutató- meg a középső ujjam kicsit sárgább volt az illendőnél. A magyar és a töri vizsga után idegességemben két-három cigarettát is elszívtam a szünetben, és ennek nyomait nem lehetett volna letagadnom sem.

Azóta már leszoktam a dohányzásról, ez is egy hosszú történet, egyszer talán majd ezt is…

Végül töriből négyest kaptam, a többi ötös lett, a programozás és a rendszertechnika dicsérettel.

Az érettségi bankett után aludtam utoljára a koliban, hajnalban fel kellett ébresztenem Gyula bácsit, hogy engedjen ki, mert korán kellett utaznom. Gyula bácsi nem mondott semmit, de nem volt őszinte a mosolya, amikor viszonozta az elköszönésemet.

Egy héttel később utaztam Szegedre az egyetemre, Busi Zolival. Ő is Szegedre jelentkezett, első helyen ő is a JATE-ra (József Attila Tudományegyetem, azóta SZTE – Szegedi Tudományegyetem), de ő második helyen a szintén szegedi – akkor még létező – Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára adta be a felviteli papírját, szintén matematika–számítástechnika szakra.

Megint olyan volt minden, mint régen: néztük a vonatokat meg a jelzőlámpákat, csak már nem kellett találgatni, hogy melyik fényjelzés mit jelent, mert ő – egyebek mellett – ebből érettségizett. Erről csak annyit, hogy Mezőtúrról Békéscsabán keresztül utaztunk Szegedre, és Békéscsabától Szegedig nem tudta végigmondani az összes jelzés jelentését. A vasúti szabályok valamivel bonyolultabbak, mint a KRESZ…

Végül tizenkét pontot kaptam a matek írásbelimre és tizenhármat a szóbelimre. Az együtt huszonöt, annak a kétszerese ötven, és ahhoz jöttek a középiskolából hozott pontjaim, meg valahogyan kaphattam pluszpontokat is, a lényeg az, hogy 114 pontom lett a maximális 120-ból, de mindkét szegedi szakra 116 volt a ponthatár. Ha az írásbelin kapok még két dolgozatpontot, akkor az már tizenhárom felvételi pontot ért volna, és akkor pont meglett volna. De nem lett meg, így Egerben folytattam szeptembertől, mert oda máshogyan kellett számolni, bőven elég is volt.

A szóbeli felvételi után még egy utolsó középiskolás esemény várt rám. Baranya megyében, a déli határ mellett voltunk építőtáborban, ahol kukoricát címereztünk két hétig. Volt olyan kukoricaföld, amelynek a végében tábla figyelmeztette az arra járót: „Vigyázat! Államhatár!”

Ez annak fényében volt érdekes elsősorban, hogy a délszláv háború ekkor még tartott, és 1993 decemberében, Antall József miniszterlenök halálakor a Magyar Honvédség teljes harckészültségben is volt. Mi ezt nem tudtuk akkor, csak azt, hogy a miniszterelnök úr halála és temetése miatt a szalagavatónk nem az eredetileg tervezett időpontban volt.

Ott, Sátorhelyen (ez a falu neve) az építőtáborban tudtam meg, hogy Szegedre nem, de Egerbe felvettek. A 22-es számú sátorban laktam a három legjobb komámmal: Zsarnai Ferenc Zsaruval, Rimóczi Attila Rimbivel és Jónás Tibor Jonával. Azt hiszem, egyszer majd le kellene írnom azt a két hetet is…

+∞

– Százharmincnyolc forint – mondta a buszsofőr, amikor megvettem a kisújszállási vasútállomáson életem első buszjegyét Egerbe. Negyedikben megszereztem a jogosítványt, és a tizennyolc évig tartó rémálom egy csapásra elmúlt: már nem kellett Daedalon a buszon.

A járat Gyuláról ment Egerbe, Kisújszállástól két és fél óra alatt ért oda. Vonattal Kál-Kápolna felé lehetett Kisújszállásról Egerbe menni, de minimum egy (inkább kettő) átszállással, a busz meg közvetlenül, mondhatni háztól házig. Egy óriási utazótáskával mentem, szeptember ötödike volt, Viktor napja, néhányan fel szoktak köszönteni aznap is, mert nemcsak Péter, hanem Viktor is vagyok. (De erre nem vagyok büszke.)

A főiskolán a programozással nem volt gondom, a négy év alatt boldogan megéltem abból, amit a Móriczban tanultam. A csoportunkba még két móriczos srác járt, Vajó Sándor Sajó, aki egy évvel fölöttem végzett és Nagy Tibor Pimpa, aki viszont akkor volt negyedikes a Móriczban, amikor én elsős. Pimpának volt egy osztálytársa, aki akkor már negyedéves, tehát végzős volt matematika–fizika szakon az egri főiskolán, ő mutatott be bennünket egy tanársegédnek, aki olyan hallgatókat keresett, akik értenek a DTP-hez. Pimpa még nem látott akkor ilyen szoftvert, én viszont a Móricz Mateknak és a Finesse-nek köszönhetően magabiztosan bólintottam.

A főiskola akkori diákújságának, a Kakaó című lapnak lettünk a tördelőszerkesztői, amely a következő évben ugyan megszűnt, de jött helyette egy másik, amelynek Líceumi Paletta volt a címe. Ennek tizenhat évig voltam tördelője, az újság impresszumában máig is az én nevem szerepelt a legtöbbször Eszterházy Károlyé után.

December 2-án, pénteken is az újsággal bíbelődtünk, épphogy elértük a három órakor hazafelé induló buszt. Már elhagytuk Kenderest, amikor az a rengeteg mentőautó jött velünk szembe. Semmit se lehetett hallani a szirénáktól, és még percekkel később is láttuk a kék villogókat távolodni a 4-es főúton, elképzelni sem tudtuk, hogy mi történt. A vasútállomáson vártam a buszomat Mezőtúr felé, ott találkoztam Rézsó Vincével, aki már tudta, hogy Szajolban volt valami nagy baleset, azért ment az a sok mentő. Amikor hazaértem, a tévében rendkívüli hírek volt éppen, onnan tudtam meg, hogy mi történt pontosan.

– Nagyon szép lány volt – mondtam Józsinak tizennégy évvel később egy szeptember eleji vasárnap délután a temetőben, Óballán. Pádár Tünde volt az egyik utas a harmincegy közül, akik aznap, 1994. december 2-án nem értek haza Szajolból. Ez két héttel a szalagavatója előtt történt.

Elültettük a kis virágot a sírra, amelyet a törökszentmiklósi piacon vett a feleségem még előző dél­előtt.

Józsi barátom egy blogger, remek blogot vezetett, onnan ismertük egymást – egyszer írtam egy kommentet az egyik posztjára. Nagyon szép dolgokat írt, de különben nem volt egy szószátyár ember. Ő is Óballán lakott, mint Tünde nagyszülei.

Mi a falunap miatt mentünk el hozzá akkor szeptemberben, rengeteg olyan emberrel találkoztam előző nap, akikről korábban csak az ő saját blogjaikon olvastam. Józsi meghívta őket: tulajdonképpen bloggertalálkozót szervezett, birkát főzött, én kaptam meg a birka fejét, ami nagyon nagy elismerés. A birkafő általában a szakácsé, vagy pedig azé, akit a szakács a legjobban szeret.

Néztem Tünde fényképét a sírkövön, jó ideig csendben álltunk, Józsi csak sokára szólalt meg.

– Látom – mondta rosszkedvűen, pedig ő nem is a fényképet nézte, hanem a cipője orrát. Meglocsoltuk a virágot, közben elmeséltem neki, hogy Tünde is a Móriczba járt, egy évfolyammal alattunk, és nemcsak szép, de nagyon okos lány is volt. Józsi nem ismerte sem őt, sem a családját, de megígérte, hogy majd kijár a temetőbe és locsolja a kis virágot. Egy évvel később horgásztalálkozót szervezett az óballai iskolába, híres emberek (ún. celebek) is ott voltak. Akkor is kimentünk a temetőbe, még megvolt a kis virág, de tettünk újat is a sírra.

A következő évben már csak néhányan mentünk Óballára, Józsi újra kijött velem a temetőbe, de külön autóval, mert én már nem mentem vissza hozzájuk. Ott, a temetőkapuban köszöntünk el, akkor találkoztam utoljára Józsival is.

Mostanában ritkán visz az utam Kisújszállás felé, de ha mégis, akkor a Városházánál nem mindig kanyarodok el a Kossuth utcára Mezőtúr felé, hanem kerülök egy kicsit. Megállni nem szoktunk a Széchenyi utcán, de azért mindig lassítok a Vásár utcában, bekukucskálunk az udvarra, nézzük a padot (vagy talán már csak a helyét?), ahol régen ücsörögtünk.

Ott van a mi Móriczunk, az én Móriczom, amelynek ez már a 300. tanéve.

A 300-ból csak az utolsó 26 évünk közös, a Móriczé és az enyém, és nem ígérem meg, hogy ott leszek a 600. születésnapodon, de majd gondolok rád akkor is! Isten éltessen jó sokáig, boldog születésnapot kívánok, Móricz!

(Az írás megjelent a Móricz 300 – A Móricz Zsigmond Református Kollégium, Gimnázium,
Szakgimnázium és Általános Iskola jubileumi évkönyve című kiadványban – 2017. május)