Széles mozdulatokkal integet a parkolóőr, hogy menjek tovább, kint van a szélvédőn a mozgássérült igazolványom, nem kéri el az ezerötszáz forintot. Még több mint másfél óra van a kezdésig, de a mélygarázs már szépen telik. Egy bukaresti rendszámú limuzin rutinozik előttem, szűkek a parkolóhelyek, csoda, hogy befér.

A parkolóból a bejárat szintjére vezető kettes lépcsőház pont olyan, mint hat éve: ki van írva egy papírlapra, hogy VIP, de nincs világítás és erős húgyszag van. A liftben egy kedves házaspár beszélget, megvitatjuk, hogy a jegyen nyolc órai kezdés van, de a neten több helyen is este hét óra szerepelt. Már nyitva van az Aréna, sokan vannak de nincs tömeg. Engem személyesen O.J. Simpson enged be, akcentus nélkül kíván jó szórakozást, sajnálom, hogy nem lőttem vele egy szelfit, tényleg megdöbbentő volt a hasonlóság.

Ötszázötven a félliteres ásványvíz a büfében, a lány azonnal felbontja és önti ki a félliteres műanyag pohárba, úgyhogy lényegében hiába is mondom neki, hogy nem kellene. – Biztonsági előírás, muszáj pohárban adnom – mondja. Nesze neked műanyagmentes hónap!

Odabent füst van. Nem büdös, nem csípi a szemem, de határozottan zavar. Kevés ember ült még le a helyére, szinte üres a lelátó. Idén már nincs küzdőtér, egészen a színpadig székekkel van tele a földszint is. Abban reménykedem, hogy legalább a közvetlen környezetemben normális emberek lesznek és nem teszik tönkre a koncertet azzal, hogy végigpofázzák az egészet. Volt már olyan is, nem jó emlék.

Knopflerék pontosan nyolckor kezdenek. Egy talpig Union Jackbe öltözött behemót ember bődül el, hogy Goooooooood evening, ladies and gentlemen, please welcome back to Budapest Maaaaaaark Knopfler!, de olyan hangerővel, hogy mikrofon nélkül is hallanánk. Neki mára ennyi volt a feladata, meg is tapsoljuk, pontosabban neki is jár abból az ovációból, amely már Knopflert üdvözli.

Közben sötét lesz és kezdetét veszi egy jó negyedórás szerencsétlenkedés, amely során honfitársaink megpróbálják a jegyükön található háromjegyű számot összepárosítani a szektorokat jelző számokkal. Úgy látom, nappali fénynél sem menne mindenkinek... Biztosan nem fogom megérteni, miért nem elég másfél óra arra, hogy a koncert előtt mindenki megtalálja a helyét és miért hosszú két óra, hogy azalatt nyugton is maradjon mindenki. Azt az algoritmust viszont nagyon szeretném tanulmányozni, amely ennyire biztosan osztja pont ezeknek az embereknek pont a sorokban a legbelső székeket. Egy-egy ember miatt 15-16 másiknak kell felállnia, a Why Aye Man és a Corned Beef City nagyjából azzal telik, hogy ők is leülnek végre a helyükre.

Talán a Sailing to Philadelphia elejére lesz csend. Szokatlanul lassan játsszák, de így is jó. Ez a szám mindenhogyan jó. Végre elkezdődött, amiért jöttem. A látvány szokás szerint visszafogott, sok változás nincs a korábbi évekhez képest, Glenn Worfon – a basszusgitároson – talán még az ing is ugyanaz, mint hat éve ugyanitt. Vagy négy éve Dortmundban. De valami mégis szokatlan, idő kell, hogy rájöjjek micsoda: Mark Knopfler énekel. Tudjuk, hogy nem szokott, inkább beszél, inkább csak elmondja-dörmögi, mint elénekli a szöveget, de nem ma. Egy hónap múlva hetvenéves lesz, most meg ott áll a színpad közepén és énekel. A lemezen James Taylorrel, persze, azt a hangzást várom most is – hiába. De így is csupa libabőr vagyok végig. Guy Fletchert nézem közben, ő nekem nagy kakukktojás. Kezdettől fogva az az érzésem, hogy ez az ember nem nagyon tud zenélni, de mégis elképzelhetetlen nélküle mindaz, amit Knopfler művel. A szám végén őrjöng az Aréna.

Szokatlanul sokan vannak a színpadon, összesen tizenegyen. A korábbiakhoz képest van egy extra dobos, Ian Thomas, de ott van mellette Danny Cummings is, a megszokott ember. Ő mindenféle csörgő-zörgő hangszereken játszik ma, de egyszer-kétszer dobol is, viszont végig nagyon jól érzi magát. És van két ifjú titán Rezes Bandi, ők ketten együtt is nagyjából csak feleannyi idősek lehetnek, mint Knopfler egymaga. Ilyen eddig nem volt, de határozottan el kell ismernem, hogy a szaxofon és a trombita (illetve időnként piszton) baromi jól szólnak együtt. Meg úgy egyáltalán. Nekem nagyon mókás látvány ez a két (nagyon) fiatal srác: miközben a színpadon egy-egy szám alatt időnként megőrülnek a hatvanas-hetvenes nagypapák, ők ketten csak állnak vigyázzban a kis pódiumukon és fegyelmezetten (továbbá döbbenetesen jól) zenélnek. Nem tudom miért, de egy régi Paul McCartney-film, az Add át üdvözletem a Broad Streetnek (Give My Regards to Broad Street) jut eszembe róluk. Abban a filmben van egy hosszabb jelenet, amelyben McCartney és Ringo a stúdióban veszik fel a Yesterdayt és még két másik dalt, és a zenészek között van három kürtös és egy harsonás. Azok is fúvósok, azok is britek, mint ez a két legény itt, ma este. Biztosan ezért...

Részlet a filmből:

(Itt 5:13-tól a fúvósok:)

Nem lesz ma a Telegraph Road, sem a Brothers in Arms, de a Sultans of Swing sem. A Once Upon a Time in the West nem is pótolta ezeket, de ha egyszer mernék nem eljátszani a Romeo and Julietet, abból biztosan botrány lenne. Ma nem (sem) lett, és kellett hozzá négyszer élőben hallanom az elmúlt tíz évben ahhoz, hogy tudjam: így még sose hallottam. Ez az az élmény, amit teljesen felesleges lenne még megpróbálni is leírni. Nem tudom, milyen lehet egymilliódik alkalommal eljátszani valamit úgy, hogy azt higgye a közönség, hogy szívesen csinálja, de hitelesnek tűnt. Richard Bennett is eljátszhatta azt a pár ütemet, ami ilyenkor az ő dolga a vége felé, szépen csinálta.

(Knopfler rászólt az egyik nézőre, aki vette az egész dalt a telefonjával, hogy hagyja abba. A marhája bekapcsolt vakuval próbálta felvenni, ez zavarta Knopflert. Koncert elején nem mondták be, hogy nem szabad, és bár a hivatalos weblapon ki van írva a recording policy, valószínűleg Mark is tudja, hogy annak viszonylag kevés a visszatartó ereje. Vajon hány tera- vagy petabájt lehet ezekből a koncertanyagokból a Youtube-on? De azért az milyen vagány lehet már, amikor kérdik tőled a haverok másnap, milyen volt a koncert, te meg mondod, hogy ja, király volt, Knopfler még rám is szólt!)

Ma itt éreztem először azt, amit tíz éve a koncert végén hazafelé a kocsiban: kellene keresni valami olcsó repjegyet a hátralévő koncerthelyszínek valamelyikére. Gyorsan végig is néztem, hol lesz még koncert Európában. Lengyelországba (Krakkó, Gdańsk) ma-holnap már biztosan nem tudok eljutni, de lesz két egymást követő este Rómában a hónap közepén... Viszont ha már Romeo and Juliet, akkor talán inkább Veronába kellene elmenni megnézni. Megint őrjöng a nézőtér.

Knopfler beszél. Sokat és sokáig – korábban ez sem volt jellemző. Elmondja, hogy amikor először járt itt, akkor még fiatal volt, de most már megváltoztak a dolgok. Abba is hagyná már, de sajnos imádja azt csinálni, amit csinál, hogy zenélhet az embereknek.

Két szám jön az új albumról, végülis mégiscsak emiatt (is) van ez a turné. A Matchstick Man előtt elmeséli, hogy fiatalkorában rengeteg stoppolt, tulajdonképpen mindig mindenhonnan mindenhová stoppal ment. Megkérdezi, hogy mondják magyarul, hogy hitchhike. Többször is megkérdezi, a közönség morajlik, ezer százalék, hogy nem hallhatja, nem érti, többféle verzió is elhangzik. Szóval biztosan készült a koncert előtt, mert egy idő után bemondja, hogy „ahá, stopautó”, és innentől kezdve a „hitchhike” helyett próbálja is azt mondani mindig, hogy „stopautó”. Egy karácsonyi történetről mesél, amikor karácsony napján állt az úton és épp nem jött se egy autó, se egy teherautó, se egy busz, se nyulak(???), csak a hó volt körülötte, meg a kék ég és napsütés. Aztán eljátssza a Matchstick Mant. És a végén megköszöni: „koszonem, you are so sweet...” És azt mondja Richard Bennettnek, hogy „baratom”. Nem nagyon megy neki a magyar, pedig viszonylag közismert, hogy az apja egy miskolci építész volt, aki a '30-as években emigrált Skóciába. (Azt viszont én sem régóta tudom róla, hogy balkezes. A gitárt nem úgy fogja. Persze attól még tudhatna magyarul.) Végig csönd van a nézőtéren, csak néha nevetünk, amikor vicceset mond és tapsolunk a végén. Sokáig.

Most jön a zenekar bemutatása. Megtudjuk, hogy összesen negyvennyolcféle hangszeren játszanak a zenekar tagjai: ő és a barátai, de hogy ebből ki mennyin és mifélén, azt már Knopfler sem tudja felsorolni – ő csak gitározik, mondja. És tényleg. Belegondolok, mekkora forgatókönyv kellhet ehhez az estéhez, hogy mindenki pont azt a hangszert kapja kézbe vagy a keze ügyébe, amely(ek)re a következő számhoz szüksége lesz. Minden taps/őrjöngés alatt bejön egy csomó road a színpadra, minden zenésztől elveszik a régit, odaadják az újat, mire elül a taps, eltűnnek ők is. Régen azt hittem, hogy Knopflernek van öt-hat gitárja: van a Les Paul, a Stratocaster, a Telecaster, meg a rezonátorgitár a Romeo and Juliethez (Telegraph Roadhoz stb.)... na, hát Telegraph Road nem volt, de csak a rezonátorgitárból volt minimum kettő. Viszont nem a jólismert ezüst színűből, ez most sárgásbarna volt. Illetve ezek.

Nem minden szám szövegét értem még ma sem pontosan. Főleg a régiekét. A zene alapján mindről volt valamilyen elképzelésem, hiszen mindegyiknek van valamilyen hangulata. Aztán sokszor megtörtént az, hogy amikor megpróbáltam lefordítani, megérteni, miről szól az egyik vagy a másik, igen erősen meglepődtem. A Done with Bonaparte is ilyen volt. És ahogyan Romeo and Juliet nélkül, úgy enélkül sem szokott koncert lenni. A csúcs az a verzió, amelyiket Emmylou Harris-szel játssza az All the Roadrunning DVD-n. De azért ma is jó nagyot bólintottam a végén: ez (is) rendben volt.

 A Heart Full of Holes-ra nem emlékeztem korábbról. Lehet, hogy hallottam már korábbi koncerten, de most meglepődtem, hogy bekerült. Nem tudom, mennyire volt szándékos, de nekem nagyon tetszett, hogy a fejgép fénye visszacsillant a fent említett sárgásbarna rezonátorgitáron és ezzel tudta pásztázni a közönséget, miközben játszott és énekelt.

Aztán egy kis idő kellett, hogy rájöjjek: a trombitás és a szaxofonos fiú épp a Your Latest Tricket vezeti be. Az On the Night albumon legendás, ahogyan Chris White játssza, de szerintem ez a mai jobb volt – nincsenek szavak. A Postcards from Paraguay vége után megint őrjöngött az egész Aréna.

Nagyon vártam az On every Streetet, az On the Night DVD-n az az egyik kedvencem. Talán ezért nem is lett olyan, mint amilyennek szerettem volna. A Speedway at Nazareth-nek pedig más helyre kellett volna kerülnie, mert már mindenki a Money for Nothingot várta. Itt kaptuk meg azt, amit a korábbi koncerteken a Sultans of Swingnél szoktunk. (Knopfler egyszer azt nyilatkozta, hogy a Sultans of Swing az ujjgyakorlat nélkül már nem lenne eljátszható egy koncerten sem, mert a közönségnek csalódás lenne úgy, pedig eredetileg nem is volt benne. De jó sokáig szokta húzni a hallgatóság idegeit, mire végre eljátssza azt a pár hangot.) Na, ma este ugyanez volt pepitában: Guy Fletcher jó sokáig kukorékolta fejhangon, hogy „I want my MTV”, a dobosok szép lassan megőrültek, erre a közönség is. 7-8000 ember biztosan várta, hogy Knopfler kezdje már el játszani azokat a legendás riffeket, aztán végre megjött, amire vártunk. Itt már nemcsak a végén volt őrjöngés.

Knopfler mellett – szerintem – a hegedűs John McCusker volt (ma is) a legzseniálisabb zenész. 2010-ben Mark egy zöld színű háttámlás széken ülve turnézta végig a világot a Get Lucky-val (valami zűr volt a hátával és csak így engedte neki az orvos), Budapesten is így énekelte a Piper to the Endet. Abban bíztam, hogy most is ugyanúgy fogom hallani ezt a dalt. Nem így lett, de a trombita és a szaxofon nem tudta elrontani ezt sem. (Ez a videó Lyonban készült arról a turnéról.)

A legelső koncert – amelyen ott voltam – a Going Home-mal ért véget 10 éve, ma is ez volt az utolsó szám. Biztos van, aki nem tudja, hogy ez eredetileg egy filmzene, de ha lehet mondani, hogy van olyan film, amelyen túlnő a saját filmzenéje, akkor az a Local Hero. A zenét több ezerszer meghallgattam már (itt 0:35-nél kezdődik), de egyszer most már tényleg meg fogom nézni a filmet is, becsszó.

Az a pár ezer néző, aki ott volt az Arénában július 9-én este, egy kicsit jobb ember lett ez alatt a két óra alatt, mint amilyen azelőtt volt. Ugyanezt ugyanígy – valószínűleg – már nem fogjuk többet hallani.

De most nem akarok erre gondolni.

Köszönjük, Mark!

Ian Anderson nem szép ember – állapítottam meg a PeCsában, azaz a Petőfi Csarnokban 1993. június 23-án, egy szerdai napon, az esti órákban. Ott és akkor volt ugyanis a Jethro Tull fennállásának 25. évfordulójára rendezett turné budapesti koncertje, én pedig pont ezért mentem el oda és akkor.

(Forrás: https://www.newtownbee.com/concert-preview-classic-rocker-ian-anderson-celebrating-jethro-tull-50/09082018)

Sosem jártam azelőtt a PeCsában (és többet már nem is fogok, mert 2017-ben lebontották), meg a Jethro Tullról sem tudtam sokat, szóval nem lenne igaz azt állítani, hogy fanatikus rajongó voltam 17 évesen, de azért teljesen tájékozatlan sem. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Kóródi Mikitől kaptam kölcsön azt a két kazettát 1992 körül egy hétvégére, amelyeken három oldal Jethro Tull mellett egy oldalnyi Supertramp is volt, aztán valahogy nálam maradtak. Lassan majd vissza is kellene adnom őket, azt hiszem...

(Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/af/PetofiCsarnok-Entrance.JPG)

A M.É.Z. meg a Sziámi volt az előzenekar, Sziámi a végén a Diákszigetet reklámozta – milyen klassz lehet, gondoltam, egy hét buli a Hajógyári Szigeten, idén már nem jutok el, de hátha lesz jövőre is, és majd akkor. Érettségi után még jobb is lesz, ha lesz. Lett is, van is 25 éve, azóta már nem is Diáksziget a neve, csak simán Sziget, de azóta sem jutottam el, illetve csak egyszer, egyetlenegy napra/estére, a Prodigy miatt, ráadásul pont azért, mert nem jöttek el, pedig akkor ők voltak az egyik leg-leg... de ez most mellékszál.

Ian Anderson nem lett szebb – állapítottam meg tegnap este a Budapesti Kongresszusi Központban, viszont ugyanolyan cigaretta- és kocsmaszagú volt az a fehér szakállú rocker bácsi, aki mellettem ült, és a kalapja is pont olyan volt, mint annak a kb. negyvenes fickónak 1993-ban, aki akkor mellettem állt és csápolt. Nem... ekkora véletlenek azért nem lehetnek...!

Ami szintén nem változott, hogy 1993-ban és most is leginkább a Heavy horsest vártam. Akkor csak pár ütemet játszottak belőle – mintegy összefoglalóként a 25 év terméséből egy csomó másik számmal –, de végigjátszották a „Hot night in Budapest”-et. Tegnap meghallgathattuk – lehet, hogy Budapesten élőben utoljára – a Heavy horsest, ellenben teljesen kimaradt a Budapest, pedig tudom, hogy ezt rajtam kívül legalább még egy ember várta. De Anderson ugyanúgy rohangált és ugrabugrált két órán keresztül a színpadon, mint egész életében mindig is, és a lábával, főleg a ballal kalimpált meg bohóckodott végig, de úgy, hogy én azt akkor, 25 éve se tudtam volna utánozni, most meg aztán pláne...

(Forrás: https://www.cdandlp.com/es/jethro-tull/heavy-horses/33-1-3-rpm/r3089184269/)

A hajnali postavonattal mentem haza, 1993-ban még olyan is volt. A szombathelyi Haladás tizenegyesekkel kikapott a Magyar Kupa-döntőben a Fraditól, a meccs éppen a koncerttel egy időben volt, a sógorom is értékesített egy büntetőt, de így is kikaptak, viszont (a kupadöntőtől függetlenül) feljutottak az NB I.-be. Azt már nem tudom, hogy miért volt logikus akkor, hogy UTE-rigmusokat énekelt a vagonban kb. 20-25 Fradi-mezes sakálrészeg szurkoló, de a focihoz tényleg nem értettem sose. Buzdítottak, hogy én is énekeljek, de mondtam, hogy én a Jethro Tullon voltam a PeCsában, viszont őket ez pont annyira nem érdekelte, mint engem a foci, úgyhogy a sörről kezdtünk beszélgetni, ami negyven forint volt a Városligetben, otthon meg 24. Már világos volt, amikor leszálltam a vonatról Mezőtúron. Másnap (aznap) nem mentem a SZÜV-be, Szolnokra, ahol a nyári gyakorlatomat töltöttem, de a végén így is ötöst kaptam, mert szóltam előre, hogy aznap nem fogok menni.

Már nincs postavonat és nincs SZÜV (Számitástechnikai és Ügyvitelszervező Vállalat) sem Szolnokon. Ott legalábbis nem, ahol én voltam nyári gyakorlaton. Meg PeCsa sem. És nem kizárt, hogy a Jethro Tull-lal is utoljára találkoztunk tegnap személyesen Budapesten.

De visszatérve a Supertrampre... Roger Hodgson is épp turnézik. Pestre ugyan nem jön el, de ha a hegy nem megy Mohamedhez...

P.S.
„Az 1985. október 5-én, a budapesti Kongresszusi Központban megrendezett döntőben a kétezer jelentkező közül több rosta után végül 25 lány került be: nagyestélyiben, egy-, majd kétrészes fürdőruhában vonultak fel. Molnár Csilla messze a legmagasabb pontszámmal nyerte el a Magyarország Szépe címet és a koronát.” – írja a femina.hu.
Emlékszem a döntőre és Molnár Csillára is. Ian Andersonnal ellentétben ő nem 71, hanem 17 volt akkor, és szép. Nagyon szép.
Épp ma lenne 50 éves...

(Fotó: MTI/Benkő Imre, forrás: https://femina.hu/hazai_sztar/molnar-csilla/)

0.

– Vakbélgyulladás – ismételte meg a telefonban a vasutas néni, pedig elsőre is értettem. – De most már nincs semmi baj, mert az anyukádat elvitte a zászlós mentő Karcagra. Azt mondta az orvos, hogy azonnal meg kell operálni, nyugodj meg! Na, szervusz! – köszönt el.

Határozottan úgy emlékszem, hogy a néni nagyon hasonlított a korai Maria Callasra. A hangja mondjuk nem annyira, de a termete mindenképpen.

www.musicalamerica.com/mablogs/?p=14741

Kisújszállásról mindenkinek más jut eszébe: kinek Bagaméri, kinek Pom-Pom, kinek Csukás István… nekem például a vonat.

Az egész úgy kezdődött, hogy aznap reggel vonattal és az anyukámmal indultam el Mezőtúrról felvételizni a Móriczba, 1990-ben, február elején.

Mezőtúr 28 kilométerre van Kisújszállástól, ha busszal utazunk, viszont 90-re, ha vonattal (és Szolnokon szállunk át). Mi a vonatot választottuk azon a pénteken. Nem mintha nem lett volna busz, de aki ismer, az tudja, hogy egyrészt világéletemben mozdonyvezető akartam lenni, másrészt a buszt annyira utáltam egészen kicsi gyerekkorom óta, hogy – ahogy mondani szokták – az óvodában a Daedalon volt a jelem.

Ötödikben, amikor felsős lettem, a matematika szakos tanár bácsink számítástechnika szakkört indított. Akkor még nem IT-nak meg IKT-nak, hanem számítástechnikának hívták ezt a kiváló tudományt, a Tanár Urat pedig Németh Józsefnek. Ő már nem él, de jobbára neki köszönhetem, hogy végül azzal a dologgal foglalkozom ma, amivel – nevezzük bárminek is. Nem vagyok biztos benne, hogy ő ezt tudta akkoriban, mert nem volt alkalmam rá, hogy elmondjam, és ezt most már nagyon bánom, de elsősorban Neki tartozom köszönettel érte.

Sok volt az érdeklődő a mi osztályunkban a számítástechnika iránt, az első foglalkozáson leg­alább 20-an voltunk, de hamar elkopott a töb­biek lelkesedése. Hatodik végére tulajdonképpen ketten maradtunk Busi Zoli barátommal, aki arrafelé lakott, amerre én is. Vagy én laktam arrafelé, amerre ő – ez végül is csak nézőpont kérdése.

Amikor nem volt kötött ülésrend az osztályban, szóval mi dönthettük el, hogy ki ki mellé ül, akkor padtársak is voltunk. Reggel együtt mentünk suliba, természetesen a vasútállomás mellett, néztük a vonatokat, próbáltuk megfejteni a jelzőlámpák fényjelzéseit. Még kedvenc mozdonyunk is volt, egy „szili”, a V43 1214-es.

mapio.net/pic/p-12505662/

Sok mindenben hasonlítottunk egymásra: mindkettőnket érdekelt a számítástechnika meg a vonatok, illetve jók voltunk matekból. Valójában én csak azért voltam jó matekból, mert matekórán nem volt kötött ülésrend, és ott padtársak voltunk Zolival.

Délután elkértük a „számítástechnika terem” kulcsát, ami inkább egy sufni volt, benne két C-16-ossal, és később még egy C-64-essel. Amikor csak lehetett, bekéredzkedtünk. Ügyetlenkedtünk a Commodore 16-os BASIC-jével, de egy idő után már nem okozott gondot más gépek BASIC-jére írt programok átírása sem. Írogattunk mi mindent: játékprogramot, adatbázis-kezelőt, mikor mihez volt kedvünk. Amikor kiraktak bennünket a sufniból, hazamentünk. Útközben figyeltük a vonatokat, a váltókat, az ott dolgozó embereket: mindig volt mit nézni. Beszélgettünk, és közben próbáltuk megfejteni a vasút titkait.

Külföldön is vonattal voltam először. Bécsbe mentünk az anyukámmal, a bátyámmal és kék színű világútlevéllel – ez 1989-ben volt. Azelőtt én csak egyszer láttam útlevelet, a nővéremét, amely piros volt és Bulgáriába szólt. Csak egy utazásra volt érvényes (szerencsére oda-vissza). Úttörőtáborban volt Burgaszban két hétig, de nem sikerült jól neki, mert az első nap elvágta a lábujját egy kagyló, és utána már nem mehetett be a tengerbe.

Mi a kék világútlevéllel C-64-et vettünk a Mariahilfer Straßén. Ott láttam először aszalt sárgabarackot is, azt azóta is nagyon szeretem. Emlékszem, a piacon az az árus csak németül beszélt, de a C-64-et olyan boltban vettük, ahol tudtak magyarul. Akartak eladni nekünk Gorenje márkájú fagyasztóládát is, de mi nem vettünk, mert vonattal voltunk, nem pedig Trabanttal és a nagymamával, ahogyan azok szoktak lenni 1989-ben, akik direkt Gorenjéért mentek Bécsbe a Mariahilfer Straßéra. Nagyon másmilyen volt az a világ…

www.nlcafe.hu/utazas/20160607/magyar-turistak-nyaralas-rendszervaltas-elott/

Mivel a C-64 BASIC-je sokkal kevesebbet tudott, mint a C-16-é, gyorsan meg kellett tanulnom a legfontosabb dolgokat gépi kódban is. Volt hozzá egy jó könyvem, meg egy levelezőtársam Miskolcról, akivel Csillebércen – szintén úttörőtáborban – talál­koztam korábban, utána pedig évekig leveleztünk. Körülbelül egy hét alatt fordult a posta, akkoriban is nagyon szerettem a csütörtököket, mert általában aznap jött Miskolcról az új levél. A fiút Barna Viktornak hívták, ő idősebb volt nálam, de nagyon sokat tanultunk egymástól. Hetedikes koromban jobban ment az assembly, mint most. Akkor ezt még nem tudtam, most meg már nem sokra megyek vele, hogy tudom. (Később a Fülesben láttam sokszor Viktor nevét, jó nehéz keresztrejtvényeket készített. Talán még most is.)

Anyukám már Szolnok felé elég rosszul érezte magát a vonaton azon a februári péntek reggelen, 1990-ben, de a debreceni személyvonaton kezdtem el nagyon félni, hogy mi lesz most velünk. Amikor leszálltunk Kisújszálláson, bementünk a forgalmi irodába, ahol anyukám kérte, hogy hívjanak neki mentőt. Látták, hogy nagy a baj, hirtelen összetoltak három-négy széket, hogy feküdjön le arra, aztán ő ideadta nekem a retúrjegyet, hogy délután haza tudjak majd menni, és elköszöntünk, hogy ne késsek el a felvételiről. Ahogy elindultam a gimnázium felé, láttam a zászlós mentőt a Rákóczi úton száguldani az állomás felé. A „zászlós mentő” – amiről a vasutas néni is beszélt a telefonban – azt jelenti, hogy régen a mentőautó tetején a kék villogó mellé kitűztek egy piros zászlót is, ha sürgősebb esethez vonultak, vagy súlyos beteget szállítottak. Nem mintha attól gyorsabban ment volna a Nysa, de akkoriban ez volt a protokoll.

www.mentomuzeum.hu/hun/jarmutortenet/a-nysa-mentogepkocsi

– És mit kellett csinálni? – kérdezte a következő hétfőn délután Zoli, hazafelé a sínek mellett, miután a Muntenia Expresszt sárga-zölddel menesztette a forgalmista. – Mit írtál?

– Nem kellett programozni – mondtam. – Amikor beértem a gimibe, megkérdeztem valakit, hogy hol van a felvételi. Felmentem az emeletre, ott már sokan várakoztak, aztán jött az igazgatóhelyettes bácsi, Fülöp Gábornak hívták – ezt azért tudom, mert bemutatkozott –, és mondta, hogy telefonon hívnak a vasútállomásról, menjek vele.

Elmeséltem Zolinak, hogy először egy olyan tesztet kellett kitölteni papíron, mint amilyen abban a „100 érdekes teszt” című könyvben volt, amelyet pár hete láttam a nagymamámnál.

– Valami IQ-teszt vagy micsoda – mondtam –, nem nagy ügy, gyorsan kész lettem vele. Utána be kellett menni egy másik terembe, ahol igazi IBM-ekkel kellett dolgozni, mindegyik mellett ült egy felsőbbéves, aki segített. Tök ronda zöld volt mindegyik monitornak a színe, csak egy volt narancssárga, azt mondták, hogy a zöldek az XT-k, a sárga meg az AT. Én zöldnél ültem, Póllai Istvánnak hívták a srácot, aki segített nekem. Az volt a feladat, hogy egyre nagyobb méretű betűnégyzetekben meg kellett számolni az azonos betűket. A 4×4-esben nekem a „k” betűket kellett megszámolnom, de elrontottam, jól ki is röhögött a mellettem lévő gépnél ülő srác, Balogh Laci, mert ő is bemutatkozott, onnan tudtam a nevét. Viszont a 24×24-est én csináltam meg egyedül. Utána pedig egyenként volt felvételi elbeszélgetés. Én egy kopaszodó fiatal bácsihoz kerültem, valamilyen Gézának hívták, tök jót beszélgettünk, jókat kérdezett, sokat nevetett azon, amiket mondtam, meg azt kérdezte, hogy honnan tudok gépi kódban…

(Később jóban lettem Póllai Pistivel, akit mi Palinak, Palának hívtunk, és Balogh Lacival is nagyon jóban voltunk. Mindhárman kolisok voltunk. A koli egy külön történet, egyszer majd azt is elmesélem… Pala utána Egerben tanult tovább, ott, ahol én is, és ahol most az egyetemen dolgozom. A „valamilyen” Géza bácsi pedig Kiss Géza volt, a gimnázium akkori igazgatója.)

– Akkor nem kellett programot írni? – kérdezte Zoli.– Nem. Nem kellett.

– És mi van anyukáddal?

– Megműtötték pénteken. Kivették a vakbelét. Be volt gyulladva, de nem volt nagyon veszélyes. Holnap hazaengedik.

– Az jó – mondta Zoli, de láttam rajta, ahogyan sétáltunk ott a sínek között hazafelé a tehervagonok mellett, hogy már a saját felvételijére gondol, és inkább amiatt aggódik.

Az osztályban én felvételiztem először, az övé pedig mindannyiunk közül a legkésőbbi időpontban volt, már majdnem májusban. Attól félt, hogy ha nem veszik fel Szegedre, ahová jelentkezett, akkor már késő lesz ahhoz, hogy máshová beadja a pótjelentkezést. Ahogy ott rám nézett a sínek között sétálva, láttam rajta, hogy arra gondol, hogy engem úgyis felvesznek, de mi lesz vele, ha őt nem…

– Téged úgyis felvesznek – mondta –, de mi lesz velem? Ha engem nem vesznek fel Szegedre, akkor már nem fogom tudni beadni a pótjelentkezést máshová.

Anyukámat másnap, kedden kiengedték a kórházból, még azon a héten pénteken ő hozta a hírt az általános iskolába a nagyszünetben, hogy megjött a levél Kisújszállásról: felvettek.

Busi Zoli kapta meg az osztályban utolsóként az értesítést. Emlékszem, már június volt, alig két hét a ballagásig. Ő szeptembertől Szegedre járt a Bebrits Lajos Vasútforgalmi Szakközépiskolába.

1.

– Házy – mutatkozott be a mellettem ülő fiú szeptember elején az első órán a kémia teremben. A hátsó sorban ültünk jobb szélen, az ajtó felőli oldalon. Kezet fogtunk a hosszú nyakú csapok mögött, mint a nagyok, és én éreztem, hogy a felnőtté válás lényegében problémamentes lesz számomra. (Természetesen nem volt az.) Amúgy nem volt egy beszédes srác sose, keveset beszélgettünk, pedig a szakközép négy éve alatt többször is voltunk padtársak, olyankor mindig jobb jegyeim voltak matekból. Attila (a keresztnevét csak pár nappal később tudtam meg) lett az osztályunk három jelenlegi doktora közül az egyik, de míg a másik kettő jogi doktor, Attila matematikai analízisből csinálta a PhD-ját a Debreceni Egyetemen. Mostanában gyakrabban találkozunk megint, hol Miskolcon, hol Egerben, bár általában csak sátoros ünnepek előtt és csak a boltban a bevárásrlás alkalmával. A felesége Felnémetről származik (ami Eger egyik városrésze), és Attila a Miskolci Egyetem mellett újabban Egerben is tanít kalkulust, analízist. (A kalkulus Isaac Newton találmánya, de az embereknek általában az alma jut eszébe Newtonról, nem pedig a kalkulus. Én informatikus vagyok, de az alma nekem is szimbólum. Mindenki ismeri ezt az almát: ebbe már beleharapott valaki, de nem írom le ide a márka nevét, mert az reklám lenne a Macintoshnak.)

Mi még elsősök voltunk, nem pedig kilencedikesek, ahogyan most hívnának bennünket, és emlékszem a vasárnap délutáni évnyitóra, ahol a kopaszodó kedves fiatal bácsi, Kiss Géza, az igazgató bejelentette, hogy megnyitja a Móricz Zsigmond Gimnázium, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium 275. tanévét.

Még az évnyitó előtt beköltöztem a kollégiumba. Purgel Attila, egy nagy negyedikes (nem pedig tizenkettedikes) fiú mutatta körbe, mit merre találok az L-alakú kétszintes épület földszintjén. Abban az időben a fiúk laktak a földszinten, és a lányok az emeleten. Attilának szakálla volt, és ez nagyon tetszett akkor nekem. Negyedikes koromra nekem is lett, úgy vagyok lefényképezve a tablón. Táborban már voltam korábban is, de a kollégium az más. Nagy kaland kezdődött el aznap, persze ezt akkor még nem tudtam…

Sokat sütött a nap egész szeptemberben, jól teltek az első napok, én minden szünetben ismerkedtem az osztály- és iskolatársaimmal, mindenkivel kezet fogtam, volt, akivel naponta többször is, élveztem a felnőtté válást.

Már elsőben is volt programozásóránk, BASIC-et tanultunk Videoton TV Computereken, amelyek az udvar végében található garázs melletti tanteremben voltak. Ott volt az osztálytermünk is, és csak azért voltunk az első napokban a gimnázium főépületében, mert a későbbi osztálytermünk (ott a garázs mellett) volt egyben az iskolai tankönyvraktár is. Szintén azért Oros Imre tanár úr volt az első napokban a pótosztályfőnökünk, mert a rendes osztályfőnökünk, Ágotai László volt a tankönyvfelelős.

Kicsit mindenki meg volt illetődve az első számítógépes órán, Oros Imre tanár úr is, az osztály is, egyedül én voltam magabiztos, mert nekem jól ment a BASIC, és az sem zavart, hogy a Videoton TV Computerek ronda barna burkolatú billen­tyű­zetébe épített joystick rendszerint már gyárilag sem működött, hiszen úgysem volt játékprogram, amelyikkel lehetett volna játszani az órán.

Pontosan emlékszem a helyre, ahol ötödikes koromban, körülbelül novemberben arra gondoltam hazafelé sétálva, hogy ha nagy leszek, szívesen tanítanék számítástechnikát. Busi Zolitól már elköszöntem, mert nem végig mentünk együtt hazáig, és ahogyan sétáltam hazafelé, az aznapi számítástechnika szakkör dolgain járt az eszem. Azt már hetekkel azelőtt eldöntöttem, hogy számítógéppel akarok foglalkozni nagykoromban, de ez volt az a pillanat, amikor először gondoltam arra, hogy szívesen lennék tanár. Utána évekig nem is foglalkoztam vele.

Már mondtam: 1990-ben sokáig volt szép idő ősszel, ezért a délutáni szilencium előtt kiültünk a „régi” koli előtti padra beszélgetni az osztálytár­saimmal, és valahogyan kiderült, hogy nekem jól megy a BASIC, vagy legalábbis én már többet foglalkoztam vele, mint sokan a többiek közül. Ráadásul még szívesen is csinálom. Próbáltam lerajzolni és elmagyarázni nekik, mi az a tömb, meg hogy hogy van az if ... then … else és a for ciklus. Nekik valószínűleg nem okoztam vele különösebb örömet, én viszont újra rájöttem, hogy szívesen csinálom. Ötödikes koromban még csak azt gondoltam: milyen jó lenne majd ezt csinálni, ha nagy leszek, most pedig már azt, hogy ez tényleg milyen jó – pedig még nem is voltam nagy. Gesztenyefa volt az udvaron, az alatt ültünk, még arra is emlékszem, milyen ruha volt rajtam éppen akkor, amikor erre gondoltam. Az aznapi ebédre viszont már nem emlékszem, pedig a menzán nagyon jól főztek. Szerintem a Móricz menzája volt a világon az egyedüli, ahol jól főztek. Tényleg jól!

Oros tanár úr nagyon jókat tudott mondani. Előző évben végzett az egyetemen, tehát nagy tapasztalatokkal még nem rendelkezhetett, mégis tudott úgy differenciálni, hogy mindenki elfoglalta magát már a legelső programozásórákon is. Ezt nem lehet megtanulni, mert ezt vagy tudja valaki, vagy nem tudja. Ő tudta. Amikor 1999-ben elkezdtem tanítani, én például nem tudtam. Sokszor még ma sem sikerül… Mondom: ezt megtanulni nem lehet.

Volt egy rettenetesen csúnya narancssárga borítójú füzet tele mindenféle programozási feladatokkal, csillagok jelezték benne a problémák nehézségét. Abból adott feladatokat nekünk, akiknek már volt valami tapasztalata a BASIC-kel. Az egyikre most is emlékszem, nagyon büszke voltam rá, hogy meg tudtam csinálni. Az volt a feladat, hogy készítsek programot, amely összekeveri a magyar kártya lapjait. Megoldottam, de ő mondott egy jobb megoldást, és megoldottam úgy is. Október volt, napközben még meleg, de este már kabát kellett, amikor csütörtökönként átmentünk a koliból kosarazni a gimi pályájára…

Amilyen jó voltam programozásban, annyira ügyetlen voltam a sportokban, ez is kiderült mindenki számára, szinte már az első napokban. Futni elég gyorsan tudtam, az általánosban én futottam a leggyorsabban a 60 meg a 100 métert az osztályban, de a középiskolában Forgács Lacit nem lehetett leelőzni. Ő is az osztálytársunk volt, később ő is Egerbe járt, egy ideig ugyanabban az albérletben laktunk, de ő tesi–közgazdaságtan szakon végzett. Nyíri Csaba pedig szerintem azért nőtt meg kétméteresre, mert szeretett kosarazni és elég jól is ment neki.

Gólyatáborunk nem volt, viszont október elején az egész iskola elment egy hétre Soltvadkertre, ki szőlőt, ki almát szüretelni, és eközben szert tenni némi osztálypénzre. Ott tanultuk meg egymás nevét, szokásait, jó és rossz tulajdonságait. Egészen jó osztály volt a miénk. Már akkor is.

Na, de a vonatokról kezdtem mesélni, volt kaland elsős koromban is. Ágotai tanár úr matematikát és fizikát tanított nekünk, de nagyon szerette a gitárokat és a zenét is. Februárban osztálykirándulást szervezett Pestre a Planetáriumba, ahol akkor már régóta működött a lézerszínház is. A Dire Straits zenéire készült lézershow-ra mentünk, pontosabban ment az osztály, mert én lemaradtam a kirándulásról. Azon a szombat reggelen rettentő nagy köd volt, így nemcsak a megszokás miatt, de félve attól is, hogy a busz esetleg késni fog, ismét vonattal indultam otthonról Kisújszállásra. Aszódi Tibi szintén mezőtúri volt, ő busszal ment, ami egy percet sem késett, engem viszont nem vártak meg a többiek, elmentek nélkülem, mert az én vonatom több mint ötven percet késett a köd miatt.

Később visszakaptam a kirándulás árát, 300 Ft-ot, aminek ugyan nagyon örültem, de sajnáltam, hogy lemaradtam a lézerszínházról. Ez az eset még most is mindig eszembe jut, amikor már a koncert helyszínén ülök és várom Mark Knopflert, aki a Dire Straits zenekar gitárosa, zeneszerzője és szövegírója, valamint énekese volt. Tudniillik időközben lelkes Dire Straits- és Mark Knopfler-rajongó lettem. Amikor kétévente lemezbemutató turnén van, mindig elmegyek valamelyik koncertjére.

zene.hu/20130624_mark_knopfler_telt_haz_elott_zenelt_a_magyaroknak

Ma már nincs Dire Straits: 1993-ban feloszlott a zenekar, és Knopfler szólókarrierbe kezdett. Nincs már lézerszínház a Planetáriumban, sőt, újabban Planetárium sincs mindig, mert időnként beázik, és mindig van fontosabb ügy, amire okvetlenül pénzt kell fordítani a helyreállítása helyett.

És pár éve Ágotai tanár úr is itthagyott bennünket…

Elsőben még egy valamiről lemaradtam, az kivételesen nem vonattal kapcsolatos dolog volt. Régen úgy volt, hogy május közepén írták a negyedikesek az írásbeli érettségiket, az a hét az alsóbb éveseknek szünet, ún. érettségi szünet volt. Akkor szoktak menni az alsóbb évfolyamok osztálykirándulásra. Akkor ment a mi osztályunk is – természetesen nélkülem, mert a ballagás hetében csütörtök délre csupa kiütés lettem. Valószínűleg elég rémületes látvány voltam, még Papp Gyula tanár úr, Gyula Bácsi, a mindig szigorú és mindig pipázó kollégiumi nevelőtanárunk szemében is láttam némi aggodalmat.

Ő eredetileg biológia szakos tanár volt, ezért elég pontosan tudta, hányféle ragályos nyavalya közül kaphattam el bármelyiket, ami semmi esetre sem hiányzik egy kollégiumba.

Önként jelentkezőt kért, aki elkísér engem az orvoshoz. Kuli – Ambrus Peti – jött velem. Azt mondta, ő nem fél, hogy elkapna tőlem bármit is. A rendelőben előre hívott a nővér, az orvos méregetett egy darabig, aztán belém nyomott egy legalább félliteres injekciót, ami nagyon gyorsan elkezdett hatni. Pár percig feküdtem még a vizsgálóágyon, és mire felkeltem, a kiütések nagyja el is tűnt. Egyértelmű volt, hogy valami allergia talált meg, de sose derült ki, hogy mit ettem, ittam, lélegeztem be vagy fogtam meg, amit nem kellett volna.

A kiütések viszont újra előjöttek másnapra. Az osztály szombaton indult kirándulásra, és mivel engem szigorú diétára fogtak, tehát két napja lényegében semmit sem ettem, aznap reggelre már annyira lerobbantam, hogy mindnyájan úgy láttuk jobbnak, ha én ezt a kirándulást is kihagyom.

2.

– Niklaus Wirth – magyarázta Oros Tanár Úr az új tanév első programozásóráján, ahol végre félretettük a BASIC-et, hogy egy sokkal komolyabb, „nagyosabb” nyelvvel, a Turbo Pascallal kezdjünk ismerkedni. Azóta megismertem néhány más programozási nyelvet is, de hirtelen egyről sem tudnám megmondani, hogy ki volt a szülőatyja.

(Na jó, Dennis Ritchie-nek köszönhetjük a C nyelvet, amit ő Ken Thompson B nevű nyelvéből fejlesztett ki és Brian Kernighannel írt róla legendás könyvet – de ezt úgyis tudja mindenki.)

en.wikipedia.org/wiki/The_C_Programming_Language

Niklaus Wirth nevét viszont valamiért mindenhol megtanították nekünk, ahol Pascalt tanítottak. Emlékszem, az egri főiskolán is elhangzott ez a név az első programozásórán. Koncz tanár úr mondta, hogy írjuk is fel, mert ez fontos dolog, de én nem írtam fel, mert én már tudtam.

Hamar ment a begin … end, pedig tartottam az új nyelvtől. Ha valamiért lehet dicsérni a Pascalt, akkor az mindenképpen a könnyű megtanulhatósága. A WriteLn() és a ReadLn() birtokában többen nekiálltunk operációs rendszert fejleszteni vele, és hogy ezekből a próbálkozásokból végül mégse lett semmi, az nem elsősorban annak volt köszönhető, hogy a Pascal egyébként pont teljesen alkalmatlan operációs rendszer fejlesztésére.

Második év elejére nagyjából már tudtuk egymásról, kik azok, akik jobban érdeklődnek a programozás iránt és kik azok, akik inkább a közgazdaságtan felé fordulnak majd. Én az előbbi csoportba tartoztam. Az országban még nem volt túlságosan sok olyan szakközépiskola, ahol programozást lehetett volna tanulni. Akkor még nem tudtam, most már tudom, hogy az olyan nagyra tartott egri Neumannban sem volt sokkal magasabb szintű az oktatás, mint a Móriczban Kisújszálláson, legfeljebb jobb volt a sajtójuk.

Volt viszont egy dolog, amelyben a Móricz járt a Neumann és a többi középiskola előtt: saját matematikai folyóirata volt. A Móricz Matek 1991 szeptemberétől jelent meg, ez volt az ország második olyan középiskolai lapja, amely matematikáról szólt és matematikai pontverseny volt benne. Az első a KöMaL (Középiskolai Matematikai Lapok) volt, amelyet 1893-ban alapított Arany Dániel, de volt főszerkesztője többek mellett az a Rátz László is, aki matematikatanára volt például Neumann Jánosnak meg Wigner Jenőnek a Fasori Evangélikus Gimnáziumban.

1991 őszén a második emeleti sufniban – na tessék, már megint egy sufni – páran az osztályból elkezdtünk megismerkedni egy DTP-szoftverrel. Az volt a címe, hogy Finesse, és a Logitech cég készítette. DOS alatt futott, és mielőtt hozzá lehetett volna kezdeni vele a munkához, a nem több mint 6-8 rendelkezésre álló betűtípusból le kellett számoltatni a használni kívánt betűméretek fájljait, mert raszterfontokkal és nem vektoros betűtípusokkal dolgozott. A DTP az asztali kiadványszerkesztés (desktop publishing) rövidítése, én ezzel a programmal ismertem meg ezt a tudományt, nem a pedig Microsoft Worddel.

Ennek rendkívül egyszerű oka van: mi még nem használtunk Windowst, ugyanis az akkor még nem nagyon volt elérhető Magyarországon. De legalábbis elterjedve még semmiképpen sem. A mi évfolyamunk hamarabb tanult meg elemet beszúrni egy többszörösen láncolt ciklikus multilistába, mint középre igazítani egy sort a szövegszerkesztőben. Használtunk ugyan mi is szövegszerkesztőt, az volt a neve, hogy Rosytext, de az is egy nagyon távoli világ már a mai szoftverekhez képest.

A Finesse-szel elkezdődött valami. A mai DTP-programokhoz képest az egy rendkívül primitív alkalmazás volt, és csak vagy húsz évvel később értettem meg, mi az, ami miatt mégis annyira elvarázsolt.

A nyomdaipari főiskolát az egri főiskola és a Debreceni Egyetem befejezése után kezdtem el, akkor már évek óta aktív tanárként, főiskolai oktatóként. Tulajdonképpen semmi szükségem nem volt egy harmadik diplomára, de a Finesse óta érdekelt, hogy mi lesz azzal a fájllal, amelyet mentés után elküldünk a nyomdának.

Ürmös Laci csoporttársammal többek között éppen azért lettünk jó barátok a nyomdaiparin, mert ő meg onnantól tudta a dolgot, hogy a tipográfus (tördelőszerkesztő) elküldi neki a fájlt – magyarul az ő munkája ott kezdődött, ahol az enyém véget ért. Az órák után szívesen beültünk az óbudai kisvendéglőbe a főiskolával szemben egy-két korsó sörre, és közben a nyomdászatról beszélgettünk.

Ő érettségi után egy nagy nyomdában kezdett dolgozni, később ofszet gépmester lett, el is vitt a munkahelyére, és végigmutogatott mindent, amit a nyomdaiparin csak elméletben tanulhattam volna meg.

Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor álltunk egy hatwerkes Heidelberg gép mellett, és Laci olyan lelkesen magyarázta, hogy nézzem meg az egyik végén azokat az üres íveket, a másik végén pedig a kész, kétoldalas nyomatokat. És az, hogy a semmiből valami lesz, az az ő munkájának is az eredménye. És szerinte ez egy csoda. Eszembe jutott a Finesse, és nem tudtam (meg nem is akartam) vele vitatkozni. A nyomda és a nyomdászat valóban egy csoda.

Elvégeztem a nyomdaiparit, az államvizsgán dicséretet is kaptam, mégsem merném azt állítani, hogy én valóban nyomdaipari mérnök vagyok. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi a foglalkozásom, akkor azt mondom neki, hogy informatikát tanítok Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen, viszont ha álmomban véletlenül épp nem mozdonyt vezetek, akkor vagy Gutenberg mellett faragom a betűket, vagy Kner Imre nyomdájában szedem a Bodonit valamilyen verseskötethez. Pedig a Bodoni nem való versekhez, és az az igazság, hogy én egyáltalán nem is szeretem a verseket.

Olyan nehéz őket szépen tipografálni…

blog.londonfieldsshoppe.com/2012/11/13/letterpress-workshop/

3.

– Nem! – mondta határozottan a lány arra a kérdésemre, nem próbálnánk-e meg rendbehozni a dolgainkat, amikor az évnyitó után kényszerűségből le kellett mellém ülnie a „régi” koli földszintjén, mert megígérte két héttel korábban – amikor szakított velem –, hogy fogunk még beszélgetni.

Zenei tagozatos általános iskolába jártam, ahol – ha kötelező nem is, de – ajánlott volt valamilyen hangszeren tanulni. Heti öt énekóránk volt, plusz két énekkar, mindenki megtanult kottát olvasni és írni hét kereszttől hét béig, illetve aki zeneiskolába járt, az a választott hangszeren játszani is. Ki többé, ki kevésbé. Én hegedülni tanultam, mert az apukám nagyon szépen tudott hegedülni, de ő negyvenéves korában meghalt, én akkor még nem töltöttem be a kilencet se. A hegedű gyönyörű hangú hangszer, de csak akkor, ha valaki tud rajta játszani… én pedig nem nagyon tudtam. Viszont az, hogy jól ment a kottaolvasás, és volt már tapasztalatom húros hangszeren, mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy körülbelül két hét alatt megtanulhattam gitározni harmadikos koromban a koliban.

Később, a főiskolán pszichológiából tananyag, talán még szigorlati tétel is volt az ún. „életkori sajátosságok” témaköre. A kétéves gyerek élettanilag vadgesztenyét gyűjt, bár az összegyűjtött vadgesztenyével soha többé semmit sem fog csinálni, amíg a szülei ki nem dobják azokat – ez ellen viszont hevesen tiltakozik (vö.: „hiszti”).

Az ötéves gyerek élettanilag az aktuális Disney-mesehősre akar hasonlítani, a tízéves gyerek élettanilag kutyát és/vagy macskát akar a lakásba, a tizenhat éves pedig élettanilag megtanul gitározni.

Én is megtanultam.

Élettanilag.

www.naturalalternativeremedy.com/top-10-horse-chestnut-benefits/

Új tantárgyaink lettek, viszont nem kellett tovább oroszt tanulnunk. Ennek mi akkor nagyon örültünk, én egy kicsit most már bánom. (Az akkori orosztanítás és -tanulás Magyarországon – sajnos – minden olyan dolognak örökre a modelljévé vált, ami az oktatásban nem jól működik.)

Sok éve ügyetlenkedem azzal, hogy befejezzem végre a doktorimat, és bár az osztályban már biztosan nem leszek dobogós, hiszen nálunk már van három doktor, a doktori védésemnek az egyik legfőbb akadálya, hogy nincs elég nyelvvizsgám. Az angol elég jól megy, de kell egy másik nyelv is. Ha ügyes és okos, valamint előrelátó vagyok, oroszból a középfokút még akkor próbálom letenni, amikor tudtam oroszul. Ahogyan assemblyben, úgy oroszul is jobban tudtam hetedikes koromban, mint most. Másodikban a szakközépben pedig egy kis energiával sikerülhetett volna a nyelvvizsga is.

Jött viszont egy új nyelv, egy új programozási nyelv, és vele új tanár is, akit Tóth Józsefnek hívnak. Tóth József Tanár Úr (azóta főigazgató úr) hamar megkapta a TJ (ejtsd: tídzsé) becenevet, mert az ő szerencsétlenségére akkoriban vetítették először a tévében a T. J. Hooker című rendkívül nívós sorozatot. TJ-t nemigen zavarta ez a dolog, és általában már azzal jókedvet csinált, hogy bejött a terembe a bozontos és valószínűtlenül szőke bajuszával. Időnként (mindig) viccet mondott óra közben, és miközben mi azon nevettünk, az osztályt észrevétlenül megtanította Clipperben is programozni.

Ebben az évben volt először 24 órás foci a Móriczban, és TJ pont az egyik leglehetetlenebb időpontra, hajnal kettőtől hajnal háromig vállalta, hogy bejön bírónak. Végül négyig maradt, mert aki utána következett volna, az nem jött el. Végig teljesen profin fújta a meccset (mondjuk én a focihoz aztán végképp nem…), és aki még ébren volt rajtam kívül, az nemcsak azon lepődött meg, hogy miért jön be egy tanár vasárnap hajnalban focimeccset fújni a tornaterembe egy pár bolond gimnazistának, hanem azon is, hogy honnan tudja ilyen jól csinálni... Addig nem tudtuk róla, hogy ehhez is ért.

Olyan dolgokat tanultunk meg tőle harmadikban és negyedikben, amelyek szerintem messze nem középiskolás tananyagok voltak, és valószínűleg még most sem lennének azok. Az osztályunk nagyja a húszéves érettségi találkozón tudta meg róla, hogy azóta már ő az igazgató a Móriczban, ő jött be hozzánk a negyedikes naplóval arra a szombat délutáni osztályfőnöki órára 2014. szeptember 6-án, mert Ágotai tanár úr aznap már sajnos igazoltan maradt távol…

TJ felolvasta a névsort – csak páran nem tudtak eljönni, az osztály nagyja ott volt –, aztán véletlenszerűen felülötte valahol a naplót és megnéztük, hogy miről tanultunk nála azon a héten. Azon a héten (1994-ben) a multitaskingról tanultunk nála, és ez főként annak fényében nem lebecsülendő, hogy a tananyagban nálunk még nem szerepelt a Windows vagy az Unix (Linux), csak a DOS. A DOS és a multitasking pedig nagyjából olyan távoli dolgok egymástól, mint Makó és Jeruzsálem.

Persze nemcsak DOS-t tanultunk. Az egyik hétfő reggelre számos papírdoboz takarta el az udvar végében lévő termek előtti szemetes konténert. A dobozok számából tizenöt új gépre és monitorra tippeltünk. Úgy is volt: tizenöt vadonatúj 386-os érkezett a Móriczba, de amit nem lehetett látni a dobozokból, az az volt, hogy ezek a gépek már hálózatba voltak kötve. A szerverben egy igazán tekintélyt parancsoló 80 megabájtos winchester volt, a munkaállomásoknál pedig 20-20 megabájt volt a merevlemez kapacitása.

Operációs rendszerként a Novell 3.11 állt helyt, és mi is megpróbáltunk helyt állni, több-kevesebb sikerrel. Szokatlan volt, hogy van felhasználói név és jelszó, és be kell jelentkezni, mielőtt dolgozni akarok a gépen. Mi, a műveltebbek szigorúan lodzsinnak mondtuk a parancsot, csak a műveletlenebbek ejtették úgy, ahogy le van írva: login. Szerencsére később nem feszegették ezt a dolgot a műveletlenebbek, mert nekünk, műveltebbeknek rettentően kínos lett volna beismerni, hogy tényleg úgy kell mondani.

Közben pedig ismerkedtünk az OOP-vel, mert a Turbo Pascal 4.0 és 5.5 után már 6.0-t, végül a 7.0-t használtunk. Az EGA monitor nekem teljesen megfelelt volna hosszabb távon is, mert nagyjából én is 16 színt tudok (ha meg kell őket nevezni), de az iskolában már volt VGA képernyő és hozzá való videokártya is, és az mindenkit lenyűgözött, nem beszélve a Sound Blaster hangkártyáról. Ekkor kaptam meg én is az első PC-met otthonra, abban csak AdLib volt, a játékprogramok azzal nem tudtak beszélni, csak zenélni.

Új szerelem jött, úgy hívják, hogy MIDI.

Az új hardverhez új szoftver is dukált, ekkor kezdtem ismerkedni a Windows 3.1-gyel. Parancs­ikont akartam csinálni… hát, eltartott egy darabig, amíg megtaláltam azt az .ini fájlt, amelyikbe bele kellett írni egy új sort. Ehhez ki kellett lépnem a Windowsból, elindítottam a DOS-os Norton Editort, próbáltam megérteni az .ini fájl felépítését és beírni a saját soromat úgy, hogy az végül működjön is, de végül sikerült. Közben arra gondoltam, hogy nem rossz dolog ez a Windows, de azért ezt egy kezdőnek elmagyarázni… az nem nagyon lesz egyszerű.

Talán több hónap is eltelt, mikor valaki megmutatta, hogy jobb gombbal kell kattintani az egérrel az Asztalon, és a megjelenő helyi menüben van olyan menüpont, hogy Új parancsikon létrehozása...

Ez volt az a korszak, amikor a PC-s egerek még háromgombosak voltak, viszont megszokásból mindenki csak a bal gombot használta rajtuk.

4.

– Galgamácsa – mondta a lány az „új” koli előtt a második lépcsőfokról arra a kérdésemre, hogy ő hol lakik. Kötött gyapjúpulóver volt rajta – olyan, amilyet Erdélyben lehet venni –, a kezében pedig egy jelentős méretű fasírt. Éppen evett, amikor megszólítottam. Pár hete már nemcsak a Daedalon emelkedő ára miatt, de szerelmi okokból is vasúton szerettem utazni. A lány ebből a Pest megyei faluból járt Kisújszállásra, a Móriczba, egyszer véletlenül pont abba a vagonba szálltam be Szolnokon, amelyikben ő is utazott. Később már direkt végigjártam a vonatot, és kerestem, hogy hol ül.

magyarcimerek.hu/860-galgamacsa

Úgy láttam azon a szeptember végi vasárnapon, hogy meglepődik rajta ott a második lépcsőfokon a kötött pulóverében azzal a rettenetesen nagy fasírttal a kezében, hogy pontosan tudom, hol van ez a földrajzilag egyébként nem túl jelentős település. Az általános iskolában ének-zene tagozaton ugyanis negyedik osztályban hetekig tananyag a Galgamácsai gyermeklakodalmas. Ez egy olyan hanglemez, amelyen helyi népdalokat énekelnek helybéli gyerekek. A dalokat Vankóné Dudás Juló néni (ő a falu hagyománygyűjtő és -őrző népművésze volt) gyűjtötte össze, Szabó Helga – a tagozatos ének-zene tankönyvek szerzője – pedig fontosnak gondolta, hogy ez a hanglemez helyet kapjon a tananyagban. Úgy gondolom, ez okvetlenül jó döntés volt tőle. Egyrészt mert a Szabó Helga-könyveket több mint harminc éve változtatás nélkül használják az ének-zene tagozatokon, másrészt pedig ez a gyapjúpulóveres lány azzal az óriási nagy fasírttal a kezében ott az „új” koli előtti lépcső második fokáról azóta már a feleségem.

Persze ez is egy hosszú történet, egyszer talán majd elmesélem…

Készülődtünk az érettségire és a felvételire. Én Szegedre adtam be a jelentkezési lapomat két szakra, harmadik helyen pedig az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola matematika–számítástechnika szakát jelöltem meg. Igazából mindig is Szegeden akartam egyetemista lenni, szerettem, szeretem azt a várost. Egerről csak a kötelezőket tudtam: Egri csillagok, Gárdonyi Géza, Szép­asszonyvölgy… Valaki – már nem emlékszem, hogy ki – javasolta, hogy adjam be harmadik helyre is, ne hagyjam elveszni a lehetőséget, ha már három helyre lehet jelentkezni. (Akkoriban legfeljebb három helyre lehetett.)

Az iskolával meg a tanulással ez idő tájt valamelyest kevesebbet foglalkoztam, mint amennyire legalább minimálisan illett volna. A programozás és a többi szaktárgy jól ment, a nem jól menő tárgyak tanulására szánt időben pedig inkább gitároztam, ami akkoriban szintén jól ment. Azt hiszem, abból – mármint a gitározásból – lehetett is volna valami, de végül nem lett. Ma már nem zenélek, ha csak azt nem lehet zenélésnek nevezni, hogy tanítok kotta­grafikát ének szakos hallgatóknak itt az egyetemen. Ebben minden benne van, amit szívesen csinálok: számítógép, DTP, zene, MIDI.

A felvételihez ez viszont kevés lett volna. Valamiért még mindig az a közhiedelem, hogy informatikával csak annak szabad foglalkoznia, aki nagyon jó matematikából, és én nem voltam az. (Erről alighanem Házy Attila tehetett, mert akkor épp nem volt a padtársam.)

Az osztályfőnökünkkel, Ágotai tanár úrral nem volt felhőtlennek mondható az akkori kapcsolatunk. Február lehetett, inkább már csak hetekben, mint hónapokban kellett számolni az érettségiig hátralévő időt, és én álltam vizes-verejtékes tenyérrel a táblánál, és próbáltam valamit kezdeni a már majdnem-végeredménnyel, amit nagy nehezen kihoztam az egyenletből: –sin x = 2. Az előjelet még ki tudtam emelni, és éreztem én, hogy valami nem jó, de nem tudtam megmondani, mi az. A helyes – egyébként pofonegyszerű – válasz az lett volna, hogy ennek az egyenletnek nincs megoldása… (Tudniillik a szinusz értékkészlete a [–1, 1] intervallum.)

Ágotai tanár úr viszonylag higgadtan írta be az elégtelent a naplóba, de amit utána kaptam szóban…

Akkor még nem volt kétszintű érettségi, illetve nem így neveztük. Aki valamilyen tárgyból olyan érettségi vizsgát tett, amely egyben a felvételijébe is beleszámított, ún. „központi érettségit” írt. Mi egy szerdai napon mentünk Szolnokra vonattal: Nyíri Csaba, Nagy Zoli († 2017. március 20.), Szakácsi Feri, Forgács Laci és én. Előtte reggel hatkor még kimentem az „új” koli előtti kosárpályára körbe-körbe futni egy kicsit, mert aznap volt az első Challenge Day Magyarországon, Szénási tanár úr pedig erősen kapacitálta az összes kollégistát – bennünket is – a részvételre.

A februári eset után nekiálltam a korábbi központi matekérettségik feladatsorait megoldani. Egy dr. Scharnitzky Viktor nevű matematikus minden évben kiadott egy könyvet, amelyben az adott év felvételi feladatsorainak megoldásait írta le. Ő volt régen az, aki ma „a Gerőcs tanár úr” a tévében – az ELTE Trefort Gyakorlóiskolájából. Mellesleg láttam Scharnitzky tanár úr fényképét tablón is, méghozzá több tablón is, mert ő „civilben” épp azon a könnyűipari főiskolán volt matematikatanár, ahol én nyomdaipari mérnök lettem. Milyen kicsi a világ…

Nem tudtam volna megmondani, hogy hogyan sikerült az írásbelim azon a szerdán, bár mind a nyolc feladatot megoldottam. Az első ötöt kötelező is volt, a hatodik és a hetedik abban az évben valamiért nagyon könnyű volt, a nyolcadikban viszont nem voltam biztos. Ugyan nem beszéltük meg előre, de amikor visszaértem Kisújszállásra, akkor nem rögtön a kollégiumba mentem, hanem felcsöngettem Ágotai tanár úrékhoz. Úgy láttam, már ő is várt engem, pedig tényleg nem beszéltük meg előre, hogy menni fogok. Közösen megoldottuk újra az összes feladatot.

Az első ötöt elmondtam neki, ő legyintett a kezével, hogy mehetünk tovább. A hatodik és a hetedik feladatban megbeszéltük, mit hagytam ki, a nyolcadiknál pedig azt mondtam Neki, nem emlékeztem pontosan arra, hogy mit írtam… Valójában emlékeztem, csak nem akartam elmondani, hogy milyen elemi dolgot szúrtam el. Akkor azt hittem, hogy nem jön rá. (Egészen nyilvánvalóan rájött, de úgy csinált, mintha nem jött volna rá.) Az akkori felvételi pontszámítás szerint a száz dolgozatpontot tizenöt felvételi ponttá számították át, ő tizenkét pontot jósolt nekem, kis szerencsével tizenhármat. Ebben a pillanatban éreztem azt, hogy elnézi nekem azt a februári szerencsétlenkedést…

Sokszor eszembe jut ez a szerda délután azóta is, főleg akkor, amikor akaratlanul Ágotai Tanár Úr szavait, mondatait mondom, és az ő gesztusait utánzom a saját óráimon. Pedig tényleg nem szándékosan csinálom…

A szóbeli érettségim egy keddi napra esett. Irodalomból a Beszterce ostromát kellett elemeznem Mikszáthtól, töriből Deák Ferenc húsvéti cikkéről beszéltem. Gizi nénit (Rácz Gizella tanárnőt) nem győztem meg, faggatott még egy kicsit Mária Teréziáról és a Pragmatica sanctióról. Emlékszem, Ágotai tanár úr akkorát bólintott, hogy majdnem beverte a homlokát a padba, mikor végre kiböktem, hogy „… a Habsburg-ház nőágon is örökösödhet…”

A programozás és a rendszertechnika szóbeli vizsga egy másik teremben volt. Ott TJ volt a kérdezőtanár, nála a hexadecimálisan normált lebegőpontos számábrázolást húztam, de el kellett mondanom a binárisan normáltat is, pedig az egy másik tétel volt. Az elnök végül csak annyit kérdezett, hogy „fiatalember, maga ugye dohányzik?”. Ezen TJ olyan jót nevetett, hogy azóta is szégyellem magam, ugyanis az történt, hogy gondolkodás közben a szám elé tettem a jobb kezem, és a mutató- meg a középső ujjam kicsit sárgább volt az illendőnél. A magyar és a töri vizsga után idegességemben két-három cigarettát is elszívtam a szünetben, és ennek nyomait nem lehetett volna letagadnom sem.

Azóta már leszoktam a dohányzásról, ez is egy hosszú történet, egyszer talán majd ezt is…

Végül töriből négyest kaptam, a többi ötös lett, a programozás és a rendszertechnika dicsérettel.

Az érettségi bankett után aludtam utoljára a koliban, hajnalban fel kellett ébresztenem Gyula bácsit, hogy engedjen ki, mert korán kellett utaznom. Gyula bácsi nem mondott semmit, de nem volt őszinte a mosolya, amikor viszonozta az elköszönésemet.

Egy héttel később utaztam Szegedre az egyetemre, Busi Zolival. Ő is Szegedre jelentkezett, első helyen ő is a JATE-ra (József Attila Tudományegyetem, azóta SZTE – Szegedi Tudományegyetem), de ő második helyen a szintén szegedi – akkor még létező – Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára adta be a felviteli papírját, szintén matematika–számítástechnika szakra.

Megint olyan volt minden, mint régen: néztük a vonatokat meg a jelzőlámpákat, csak már nem kellett találgatni, hogy melyik fényjelzés mit jelent, mert ő – egyebek mellett – ebből érettségizett. Erről csak annyit, hogy Mezőtúrról Békéscsabán keresztül utaztunk Szegedre, és Békéscsabától Szegedig nem tudta végigmondani az összes jelzés jelentését. A vasúti szabályok valamivel bonyolultabbak, mint a KRESZ…

Végül tizenkét pontot kaptam a matek írásbelimre és tizenhármat a szóbelimre. Az együtt huszonöt, annak a kétszerese ötven, és ahhoz jöttek a középiskolából hozott pontjaim, meg valahogyan kaphattam pluszpontokat is, a lényeg az, hogy 114 pontom lett a maximális 120-ból, de mindkét szegedi szakra 116 volt a ponthatár. Ha az írásbelin kapok még két dolgozatpontot, akkor az már tizenhárom felvételi pontot ért volna, és akkor pont meglett volna. De nem lett meg, így Egerben folytattam szeptembertől, mert oda máshogyan kellett számolni, bőven elég is volt.

A szóbeli felvételi után még egy utolsó középiskolás esemény várt rám. Baranya megyében, a déli határ mellett voltunk építőtáborban, ahol kukoricát címereztünk két hétig. Volt olyan kukoricaföld, amelynek a végében tábla figyelmeztette az arra járót: „Vigyázat! Államhatár!”

Ez annak fényében volt érdekes elsősorban, hogy a délszláv háború ekkor még tartott, és 1993 decemberében, Antall József miniszterlenök halálakor a Magyar Honvédség teljes harckészültségben is volt. Mi ezt nem tudtuk akkor, csak azt, hogy a miniszterelnök úr halála és temetése miatt a szalagavatónk nem az eredetileg tervezett időpontban volt.

Ott, Sátorhelyen (ez a falu neve) az építőtáborban tudtam meg, hogy Szegedre nem, de Egerbe felvettek. A 22-es számú sátorban laktam a három legjobb komámmal: Zsarnai Ferenc Zsaruval, Rimóczi Attila Rimbivel és Jónás Tibor Jonával. Azt hiszem, egyszer majd le kellene írnom azt a két hetet is…

+∞

– Százharmincnyolc forint – mondta a buszsofőr, amikor megvettem a kisújszállási vasútállomáson életem első buszjegyét Egerbe. Negyedikben megszereztem a jogosítványt, és a tizennyolc évig tartó rémálom egy csapásra elmúlt: már nem kellett Daedalon a buszon.

A járat Gyuláról ment Egerbe, Kisújszállástól két és fél óra alatt ért oda. Vonattal Kál-Kápolna felé lehetett Kisújszállásról Egerbe menni, de minimum egy (inkább kettő) átszállással, a busz meg közvetlenül, mondhatni háztól házig. Egy óriási utazótáskával mentem, szeptember ötödike volt, Viktor napja, néhányan fel szoktak köszönteni aznap is, mert nemcsak Péter, hanem Viktor is vagyok. (De erre nem vagyok büszke.)

A főiskolán a programozással nem volt gondom, a négy év alatt boldogan megéltem abból, amit a Móriczban tanultam. A csoportunkba még két móriczos srác járt, Vajó Sándor Sajó, aki egy évvel fölöttem végzett és Nagy Tibor Pimpa, aki viszont akkor volt negyedikes a Móriczban, amikor én elsős. Pimpának volt egy osztálytársa, aki akkor már negyedéves, tehát végzős volt matematika–fizika szakon az egri főiskolán, ő mutatott be bennünket egy tanársegédnek, aki olyan hallgatókat keresett, akik értenek a DTP-hez. Pimpa még nem látott akkor ilyen szoftvert, én viszont a Móricz Mateknak és a Finesse-nek köszönhetően magabiztosan bólintottam.

A főiskola akkori diákújságának, a Kakaó című lapnak lettünk a tördelőszerkesztői, amely a következő évben ugyan megszűnt, de jött helyette egy másik, amelynek Líceumi Paletta volt a címe. Ennek tizenhat évig voltam tördelője, az újság impresszumában máig is az én nevem szerepelt a legtöbbször Eszterházy Károlyé után.

December 2-án, pénteken is az újsággal bíbelődtünk, épphogy elértük a három órakor hazafelé induló buszt. Már elhagytuk Kenderest, amikor az a rengeteg mentőautó jött velünk szembe. Semmit se lehetett hallani a szirénáktól, és még percekkel később is láttuk a kék villogókat távolodni a 4-es főúton, elképzelni sem tudtuk, hogy mi történt. A vasútállomáson vártam a buszomat Mezőtúr felé, ott találkoztam Rézsó Vincével, aki már tudta, hogy Szajolban volt valami nagy baleset, azért ment az a sok mentő. Amikor hazaértem, a tévében rendkívüli hírek volt éppen, onnan tudtam meg, hogy mi történt pontosan.

– Nagyon szép lány volt – mondtam Józsinak tizennégy évvel később egy szeptember eleji vasárnap délután a temetőben, Óballán. Pádár Tünde volt az egyik utas a harmincegy közül, akik aznap, 1994. december 2-án nem értek haza Szajolból. Ez két héttel a szalagavatója előtt történt.

Elültettük a kis virágot a sírra, amelyet a törökszentmiklósi piacon vett a feleségem még előző dél­előtt.

Józsi barátom egy blogger, remek blogot vezetett, onnan ismertük egymást – egyszer írtam egy kommentet az egyik posztjára. Nagyon szép dolgokat írt, de különben nem volt egy szószátyár ember. Ő is Óballán lakott, mint Tünde nagyszülei.

Mi a falunap miatt mentünk el hozzá akkor szeptemberben, rengeteg olyan emberrel találkoztam előző nap, akikről korábban csak az ő saját blogjaikon olvastam. Józsi meghívta őket: tulajdonképpen bloggertalálkozót szervezett, birkát főzött, én kaptam meg a birka fejét, ami nagyon nagy elismerés. A birkafő általában a szakácsé, vagy pedig azé, akit a szakács a legjobban szeret.

Néztem Tünde fényképét a sírkövön, jó ideig csendben álltunk, Józsi csak sokára szólalt meg.

– Látom – mondta rosszkedvűen, pedig ő nem is a fényképet nézte, hanem a cipője orrát. Meglocsoltuk a virágot, közben elmeséltem neki, hogy Tünde is a Móriczba járt, egy évfolyammal alattunk, és nemcsak szép, de nagyon okos lány is volt. Józsi nem ismerte sem őt, sem a családját, de megígérte, hogy majd kijár a temetőbe és locsolja a kis virágot. Egy évvel később horgásztalálkozót szervezett az óballai iskolába, híres emberek (ún. celebek) is ott voltak. Akkor is kimentünk a temetőbe, még megvolt a kis virág, de tettünk újat is a sírra.

A következő évben már csak néhányan mentünk Óballára, Józsi újra kijött velem a temetőbe, de külön autóval, mert én már nem mentem vissza hozzájuk. Ott, a temetőkapuban köszöntünk el, akkor találkoztam utoljára Józsival is.

Mostanában ritkán visz az utam Kisújszállás felé, de ha mégis, akkor a Városházánál nem mindig kanyarodok el a Kossuth utcára Mezőtúr felé, hanem kerülök egy kicsit. Megállni nem szoktunk a Széchenyi utcán, de azért mindig lassítok a Vásár utcában, bekukucskálunk az udvarra, nézzük a padot (vagy talán már csak a helyét?), ahol régen ücsörögtünk.

Ott van a mi Móriczunk, az én Móriczom, amelynek ez már a 300. tanéve.

A 300-ból csak az utolsó 26 évünk közös, a Móriczé és az enyém, és nem ígérem meg, hogy ott leszek a 600. születésnapodon, de majd gondolok rád akkor is! Isten éltessen jó sokáig, boldog születésnapot kívánok, Móricz!

(Az írás megjelent a Móricz 300 – A Móricz Zsigmond Református Kollégium, Gimnázium,
Szakgimnázium és Általános Iskola jubileumi évkönyve című kiadványban – 2017. május)

Meg lehet szokni a fertőtlenítőszer szagát. Még hatodikos koromban is napközis voltam, az osztálynak a napközis tanár hozta be tálcán az uzsonnát a terembe, ami rendszerint egy negyedbe vágott szelet kenyér és valami felvágott volt. Ott ettük meg, ahol előtte tanultunk. Ennek a szaga keveredett össze a hipóéval, amivel a takarítónő felmosta a parkettát szinte rögtön azután, hogy mi végeztünk azzal a negyed szelet kenyérrel meg a felvágottal, és ennek a szagnak olyan jellegzetes emléke van, hogy ha kinyitok egy flakon hipót, azóta is mindig a napközi jut róla az eszembe. Sok emlékem, jó emlékeim vannak az iskolából, és velük együtt mindig az a büdösség is eszembe jut.

Az orvosi fertőtlenítőszereknek azonban más emléke van. Az egy idő után jó emlékké vált, már szívesen emlékszem rá vissza, pedig a kórházban is ugyanott eszed meg az uzsonnát, ahol előtte az egész napodat eltöltötted, és a fertőtlenítőt nemcsak a parkettára használják, meg általában az ágyat se tanulásra...

(A kórházi és az iskolai koszt gyakran nem sokban különbözik.
A kép forrása: http://www.retyo.hu/retyo-iras/20141029/subba-gasztro-kórházi-kaják)

Elég sokáig voltam a kórházban. Pontosan emlékszem rá, hogy amikor február első napjaiban befeküdtem az ortopédiára, Pesten egy álló hétig megállás nélkül szakadt a hó. (Budán is, ott van a kórház, ahol feküdtem.) Aztán amikor újra ki tudtam menni a kapun kívülre, orgonaillat volt a Villányi úton. Végig, ameddig el tudtam menni, és vissza.

(A kép forrása: http://www.edenkert.hu/elet-mod/legjobb-otthon/orgona-szappan-keszitese/2928/)

Március 8-án, nőnapkor, egy pénteki napon mondta meg a professzor, hogy nem lehet mit tenni, jövő szerdán le fogják vágni a lábamat. Nem kertelt, nem tördelte a kezét, röviden összefoglalta, hogy nincs más megoldás, viszont gyorsan a végére kell járnunk, mert az életem múlhat rajta. Tudomásul vettem, bólintottam, aztán elkezdtem zokogni, mint egy gyerek. Erika volt bent még az orvosi szobában, egy mackóalkatú, de rettenetesen nagyszívű ápolónő. Kicsit az ő szemüvege is bepárásodott, amíg a professzorral várták, hogy összeszedjem magam, és azt kérdezte, szeretnék-e bevenni valamilyen nyugtatót. Mondtam neki, hogy igen, lehet, hogy szeretnék. Kérdezte, hogy vettem-e már be ilyesmit éltemben, mondtam, hogy még nem, erre adott két szem Eleniumot. Valamiért Ady Endre jutott az eszembe...

Aztán bementem a kórterembe, ahol a többiek voltak. Röviden összefoglaltam, hogy ma hazamegyek, otthon elmondom, hogy mi lesz, aztán jó hétvégét kívántam nekik, hétfőn reggel találkozunk, fiúk, mondtam, és hazamentem a fél tizenkettes vonattal.

Hétfőn kora délután hívott be az orvosi szobába az az orvos, aki két nap múlva elvégezte a műtétet. Leírta egy papírra, hogy mi fog történni. A három kíméletlen mondat alá rövid, de kíméletlen szaggatott vonalat rajzolt a golyóstollal, ott kellett aláírnom, hogy beleegyezem az operációba. Megkértem, hogy mutassa meg, hogy hol fogja elvágni a lábamat. Megmutatta a tenyere élével, hogy nagyjából hol, aztán ennyiben maradtunk.

Kedden este már nem vacsorázhattam, pedig egy negyed szelet kenyér volt és valami felvágott. A takarítónők meg a nővérek délután fertőtlenítették az egész osztályt, mert egy idős beteg sebfertőzést kapott pár nappal korábban, ezért hipószag volt a szobában, úgyhogy akkor se kértem volna a felvágottas kenyeret, ha szabad lett volna kérnem. Helyette kimentem még párszor cigarettázni a lépcsőházba, mondták, hogy a műtét után egy ideig úgyse nagyon fogok tudni kimenni.

A lépcsőházban gyakran találkoztam egy László nevű fogvatartottal, akit Tökölről, a rabkórházból szállítottak be a kórházba csípőprotézis-műtétre. Sokat cigarettázott, tulajdonképpen állandóan és folyamatosan, de nem volt pénze, ezért mindig másoktól kapott egy-egy szálat, pedig csak nagyritkán kért. Ránézésre nem volt különösebben rokonszenves ember, de mivel egyedül nem jó cigizni, mindig adott neki valaki, aki éppen kiment, hogy rágyújtson. Egyszer én is vettem neki egy doboz Symphoniát. Alig akarta elfogadni, mert én diák voltam, és én ne vegyek neki cigarettát, mert azt ő nem tudja kifizetni, azt mondta. Én meg erre azt, hogy ne törődjön vele, úgyhogy végül ennyiben maratunk.

Általában kint volt vele az őr is, aki mindig vezetőszáron tartotta, pedig László nemigen futott volna el, mert járni is alig tudott, még nézni is fájt, hogy milyen lehet neki egy-egy újabb lépés, és olyankor tényleg sajnáltam.

Néha aztán csak egyedül volt kint a lépcsőházban, mert az őr összejött az egyik nővérrel, olyankor odabilincselte Lászlót a műanyag székeket összekötő vashoz. Kérdeztem tőle, hogy ez jól van-e így, kikötik, mint egy kutyát. Mondta, hogy az ágyhoz is odabilincseli éjszaka az őr, de őt nem nagyon érdekli, itt ezerszer jobb dolga van, mint Tökölön, a rabkórházban. Egy idő után már szerettünk beszélgetni Lászlóval, akkor kedden este is kint volt, elmondta, hogy miért van börtönben, meg hogy sajnálja, hogy holnap le fogják vágni a lábamat.

(A kép forrása: http://jogasz.cafeblog.hu/2015/01/18/hamvado-cigarettaveg/)

Szerdán reggel fél hat után bejött egy másik Erika nevű nővér a kórterembe. Még ébredeztünk, amikor megkérdezte, hogy „fiúk, ki lesz az amputált”, én meg jelentkeztem, pedig vártam, hátha más fog. Erre ő azt mondta, hogy „ez borzasztó”, és kiment. Ezzel mondjuk nem nagyon segített rajtam, úgyhogy gyorsan kaptam még két Eleniumot a rendes Erikától, pici vízzel, mert akkor már innom sem volt szabad. Úgy tudom, hogy a két Erika között volt is ez után az eset után valami balhé, de ez csak amolyan pletyka, hittem is meg nem is. Bár az tény, hogy nem láttam őket beszélgetni soha többé.

Aztán jött a beteghordó a kerekes hordággyal, mondta a nevemet, kérdeztem, hogy tudja-e, hová visz, mondta, hogy igen, úgyhogy ennyiben maradtunk. Felfeküdtem az ágyra, integettem a többieknek, mint a filmekben szoktak a főhősök, a többiek is integettek nekem és sok szerencsét kívántak, ők is pont úgy, mint a filmekben szoktak a főhősnek. Minden úgy volt, ahogy a filmekben szokott lenni, azzal a különbséggel, hogy a műtőajtó becsukódása után nem ért véget a jelenet, mert én továbbra is ott feküdtem a kerekes hordágyon, és vártam a soromra.

(A kép innen van: http://sustainabledish.com/page/3/)

A műtőben sokan voltak. Ott volt az az orvos, aki a papírt íratta alá velem, aztán egy másik, aki majd asszisztált neki. Ez a másik orvos arab volt, és németül beszélték meg fölöttem, hogy mi lesz, pedig az arab is beszélt magyarul. A fejem mögött volt még egy ápoló meg az altatóorvos, velem szemben pedig három-négy gyerek ácsorgott riadt arccal, túlméretezett műtősruhában és az arcukat takaró maszkban. Olyan tizenhatévesforma lehetett mind, valami egészségügyi szakközépiskolába jártak, és be kellett menniük megnézni egy műtétet. Aznap pont engem kaptak, és tényleg sajnáltam őket miatta. Viszont a műtőasztalon feküdni meglepően kényelmes volt, de aztán rámtették a maszkot, sokáig emlékeztem a szagra, ami kijött belőle, de nagyon hamar elaludtam tőle.

(A képet itt találtam: http://www.cancercouncil.com.au/2034/research/public-health-research/epidemiology-projects/studies-of-patterns-of-care-using-linked-health-data-sets/attachment/4-1-1-143/)

A következő emlékem az, hogy újra a műtő folyosóján fekszem az ágyon, amivel betolnak majd az őrzőbe, és hányok egy rettentő nagyot. Később mondták, hogy ennek nem nagyon örült a műtőért felelős altatóorvos, mert miattam az egész műtőblokkot fertőtleníteni kellett. Mi lett volna, ha megeszem az előző esti negyedszelet kenyeret a felvágottal...?

Az őrzőben csak sokára tisztult ki a fejem. Körülbelül akkorra, amikorra már elviselhetetlenné vált a fájdalom. Valószínűleg este volt, de ebben nem vagyok biztos. Egy ideig kaptam fájdalomcsillapítót, de amikor már ettől is hányni kezdtem, akkor azt mondta a nővér, hogy értsem meg, nem adhat többet. Hildának hívták a nővért, és nem lettünk barátok. Ő azt mondta, hogy ennyi gyógyszertől egy ló is kimúlna, és az nem létezik, hogy ennyire fáj, ne szimuláljak már. Én mondtam neki, hogy higgye el, tényleg szívesen cserélek vele, pedig nem volt túl szép nő. Megrántotta vállát és gőgösen átment egy másik beteghez, úgyhogy ennyiben is maradtunk, egy kicsit jajgattam még, aztán elájultam a gyógyszerektől. Az első éjszaka elég nehezen telt.

Másnap reggelre mintha elvágták volna a fájdalmat, olyan hirtelen szűnt meg. Reggel bejött az orvos, és a laborvizsgálatra vett tőlem két fiolányi vért. A laboreredmény hamar megérkezett, és várakozáson felül jó lett, pedig a műtét közben kaptam két adag transzfúziót is, az kb. nyolc deci vér. Ezek szerint annál több kifolyt belőlem – gondoltam, de a lényeg, hogy jó lett a labor, és én végre büszke lehettem valamire az éjszakai incidens után. Át is vittek hamar a kórterembe, ahol azelőttig feküdtem. Két beteghordó tett át az ágyra, nagyon-nagyon óvatosan. Pedig egy is könnyen elbírt volna, mert alig negyven kiló lehettem, vagy talán még annyi se, mert a rák megette a többit. Akkor láttam meg először, hogy tényleg nincs már lábam, csak egy nagy kötés a combomon. Nem volt jó érzés látni.

(A kép eredetije: http://freegreenbee.blogspot.hu/2014/05/a-short-note-on-blood-transfusion.html)

Ez csütörtök reggel fél nyolc körül lehetett, a nap hátralévő részét szinte végigaludtam, csak fél egy körül jött be hozzám Gabi néni, a gyógytornász. Madárcsontú, de ritka egyenes tartású asszony volt, a nagymamám lehetett volna – egy nagyon jóságos tekintetű és jóságos lelkű ember. Nem tudom, honnan szerzett friss krumplipürét, mert aznap nem az volt az ebéd. Ennem kell egy kicsit, azt mondta, és ha akarom, segít is. És ha már itt van, egy picit mozgassam meg a lábamat az ő kedvéért, illetve ami maradt belőle. Mondtam, hogy nem akarom, mert félek, hogy fáj, de ő ragaszkodott hozzá. Muszáj mozgatnom, értsem meg, a keringés miatt fontos, azt mondta, úgyhogy picit mocorogtam ide-oda a csonkkal a lepedőn. Örült neki és megdicsért, de a krumplipürét végül nem ettem meg, mert nem volt étvágyam. Nem haragudott meg, pedig azt hiszem, hogy ő maga csinálta nekem, de nem tudom, hogy hol és mikor.

(Innen: http://www.culinarycafe.com/2014/11/21/decadent-mashed-potato-recipe/)

Péntekre elkezdtem belázasodni. Nem nagyon, ezért nem is tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget, aznap nem is történt semmi érdekes, mert szinte az egész napot átaludtam. Erika, a kedves mackó nővér font nekem gézből egy olyan kapaszkodót, amit az ágy végéhez lehetett kötni, hogy ha abba belekapaszkodom, könnyebben fel tudok majd ülni. Aznap még nem akartam felülni, de szombat estére, a negyedik nap végére sikerült. Akkor jöttem rá, hogy szinte semmi erőm nincs, úgyhogy arról nem is álmodtam, hogy kiüljek az ágy szélére, vagy két mankóval esetleg felálljak. Óriási eredmény volt az is, hogy fel tudtam magamat húzni ezzel a gézből font kötélhágcsóval, Smuk Jani meg is tapsolt, és látszott, hogy tényleg őszintén örül neki. Ekkor vettem észre azt is, hogy nem tudom keresztbe tenni a lábamat, mert már nincs mit keresztbe tenni. Tényleg csak ekkor tűnt fel a dolog, pedig régen mindig keresztbe tett lábbal aludtam el, és ez a felfedezés most igazán nem esett jól. A lázam pedig továbbra is csak ment feljebb és feljebb. Ekkor már gyógyszert is kaptam rá.

Vasárnap délutánra negyven fok közelébe is ért. Gyógyszert nem kaphattam többet, úgyhogy Erika, a jóságos csinált nekem egy vizes lepedőt, és kíméletlenül betekert vele. Rettenetes volt a vizes lepedő, én jajgattam egy kicsit, és azt hiszem, mondtam is neki, hogy tudja mit, Erika, nekem most van elegem ebből az egészből. Megértően bólogatott a párás szemüvegével, de mondta, hogy neki viszont most muszáj betekernie engem, úgyhogy végül ennyiben maradtunk. Estefelé kiszedett pár varratot a még szinte friss sebből egy osztályos orvos a kötözőben, ahová már ölben vitt ki a beteghordó, mert nem tudtam felkelni. Rettenetesen fájt, de már alig voltam magamnál a láztól. A kedves Erika volt bent akkor is velem a kötözőben, és amíg jajgattam a fájdalomtól, ő fogta a kezem. Megint párás volt a szemüvege, és akkor jól láttam, hogy közben sír.

Hétfőn a reggeli viziten ott volt Vízkelety Tibor, az öreg professzor is. Czeizel Endre mondta egyszer egy tévéműsorban, hogy Vízkelety Tibornak köszönhető, hogy ma Magyarországon már nem nőhet fel egy gyerek sem kezeletlen csípőficammal, mert Vízkeletyék több évtized alatt ennyire tökéletesen megszervezték az országos szűrést, ami elképesztő eredmény nemcsak Európában, de világszerte is. Ezt én tudtam, és megpróbáltam nagyon hálásan nézni a professzorra emiatt, pedig nem is voltam csípőficamos csecsemőkoromban. De mivel a professzor úr egyébként egy alacsony, kopasz és igen csúnya öregember volt, illetve pöttyös csokornyakkendőt hordott az orvosi köpenyének a gallérján kívül, nagyon nehéz volt megállni röhögés nélkül, amikor megláttam. Nem tudom, hogy ő ebből mit érzékelt, de mivel az operáló orvos referált neki az állapotomról és erre ő ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a beteg sebfertőzést kapott és azonnal meg kell kezdeni az antibiotikumos kezelést, valamint el kell engem különíteni a többi betegtől, végül ennyiben maradtunk. A vizit továbbállt, én pedig nem tudtam, hogy sírjak a hírek miatt vagy röhögjek a professzor látványán. Végül elaludtam, ebéd előtt ébresztett fel a beteghordó, hogy másik szobába kell költöznöm. Elég nagy erőfeszítések árán ki tudtam ülni a kerekesszékbe, mert kicsit lejjebb ment a lázam az előző naphoz képest. Szerencsére nem kellett kapkodni, és segített is ez a fiú. Zsoltinak hívták, hosszú hajú fiatal, nagyon rendes srác volt. Kevesebb mint tíz perc alatt megvoltunk a mozdulattal az ágyból a kerekesszékig, ami olyan negyven centis távolságot jelentett. Ez végre igazi sikerélmény volt!

(A kép illusztráció: http://bowtie.com/)

Smuk Janival különítettek el bennünket, mert ő is sebfertőzést kapott. Vele igazán csuda dolgot csinált az orvostudomány. Az volt a lázlapjára írva, hogy fibula transpositio, ami azt jelenti, hogy az egyik lábszárából kivágták a mindkét csontot, és a sípcsont (tibia) a helyére betették a másikból a szárkapocscsontot (fibula). Szóval mindkét lábszárában csak egy-egy csont maradt, az ép lábában a vastag, a rossz lábában pedig a vastag helyén a másikból a vékony. Az egészet felfűzték valami drótra, ami a helyén tartotta, amíg a természet elvégezte a dolgát. És hogy ennek nyomatékot is adjanak arra a fél-háromnegyed évre, amíg összeforr, aminek össze kell forrnia, Janit begipszelték bokától tokáig. Sajnos viszont az ő sebe is elfertőződött, úgyhogy vágtak egy kis ablakot a gipszre, hogy azon keresztül tisztogathassák a problémás részt. Később tudtam meg, hogy Jani ragaszkodott hozzá, hogy velem egy szobába kerüljön, de ezt nem mondta meg nekem: titokban kérte meg az orvost, ő meg beleegyezett.

(Innen: http://www.shutterstock.com/video/clip-3358379-stock-footage-foot-in-cast.html)

Sokáig csak ketten voltunk a háromágyas elkülönítőben. Volt egy másik elkülönítő is mellettünk, ott is ketten voltak, de azok mindketten Jánosok. Kicsit ki is lógtam a sorból emiatt: rajtam kívül az összes elkülönítős beteg János volt, csak a sebfertőzés volt bennünk a közös. Olyan dolgokat műveltek velünk az orvosok, hogy amikor korábban a tévében láttam még csak hasonlót is, például a Vészhelyzetben, akkor is inkább elfordítottam a fejemet.

A sebfertőzés kezelése nem okvetlenül kellemes, elsősorban a beteg számára nem az, bár az is igaz, hogy orvosként még nem próbáltam. A sebész tette a dolgát, én jajgattam, aztán amikor ő végzett a dolgával, akkor én is abbahagytam a jajgatást. Általában ennyiben is maradtunk, végülis nem beszélgetni jött, viszont eleinte naponta háromszor, később aztán csak ritkábban. Már messziről hallottam a kötözőkocsi hangját a folyosón, és tudtam, hogy hozzám jönnek. Még csak a fertőtlenítőszeres üvegek összekoccanását lehetett hallani a folyosó végéről, de már éreztem a szagot. Nagyon jellegzetes szag, de meg lehet szokni a fertőtlenítőszer szagát. Meg félni is lehet tőle. És én féltem is, egészen úgy éreztem magam, mint egy Pavlov-kutya.

(Innen: http://www.msktc.org/burn/factsheets/Wound-Care-And-Scar-Management)

Elég unalmas a kórház, amikor már nem vagy igazi életveszélyben. Lehet beszélgetni a szobatársaddal, vagy keresztrejtvényt fejteni, vagy aludni, de egy idő után unalmas mind. Olyankor kitalálsz valamit, amivel el lehet tölteni az időt. Én például azt találtam ki, hogy fogadást kötök a nővérkékkel, hogy úgy is megmondom, hogy milyen folyadékkal tisztítják ki a karomban azt a kis műanyag vackot, a branült, hogy nem nézek oda. A branül azért van beleszúrva a karodba, hogy ne kelljen minden infúziónál új vénával vacakolniuk a nővéreknek, mert minél tovább vagy a kórházban, annál több ideig tart újat szúrni. Ugyanis előbb-utóbb mindegyiknek begyullad a környéke, és akkor másikat kell szúrni, vénából viszont nincs rajtad végtelen számú, tehát egy idő után egészen komoly logisztikát igényel, hogy hová tegyék a következőt. De azért mégsem minden infúziónál kell újat csinálni, mintha sima tűt szúrnának, és ez mindenkinek jobb így.

A branül tulajdonképpen egy kis műanyag tubus, aminek az egyik végén van egy hosszú, vékony cső, azt dugják bele egy tűvel a vénádba. A másik végén pedig van egy olyan csatlakozó, ahová az infúziós csövet lehet csatlakoztatni. Ha bent van a helyén, a tűt kihúzzák, és pár napig nincs vele gond, főleg, ha rendszeresen kitisztítják. Azért kell kitisztítani, hogy ne duguljon el, és erre kétféle dolgot szoktak használni: sóoldatot vagy C-vitamin vizes oldatát. A tisztítás úgy zajlik, hogy egy fecskendőbe felszívnak egy keveset a fenti két oldat közül, és azt belenyomják ebbe a műanyag izébe, pontosabban a műanyag izén keresztül a vénádba. Bár teljesen fájdalommentes a dolog, azon azért elgondolkodtam többször is, hogy vajon mennyire használ a szervezetnek, ha ez a branül egy picit be van dugulva és azt a dugulást a véráramba préselik ezzel az átmosással. (Egy vérrög elég komoly problémát tud okozni...)

De szerencsére nem történt baj sosem. Viszont tízből tízszer, százból százszor megmondtam, hogy C-vitamin vagy sóoldat-e, amivel dolgoznak. Egyik se jött rá a trükkre, de pár nap után már többen is körülálltak, hogy kiderítsék, hogyan csinálom. Rejtett tükörre gondoltak, meg Smuk Janira, hogy ő jelez nekem valahogy, mások szerint meg lottóznom kellene, hogy mindig eltalálom, pedig oda se nézek.

(Csak lánykezet találtam, itt: http://essentialinklimited.com/products/ivcatheter/ivdressing.html)

Nagyon egyszerű volt a titok, de csak akkor árultam el, amikor már tényleg híre ment az osztályon. Valamiért éreztem az ízét azoknak a dolgoknak, amiket infúzióban kaptam. A C-vitamin oldata citromízű, a Dalacin nevű antibiotikum rettenetesen keserű, aztán később az onkológián az egyik citosztatikum pedig málna- és/vagy eperízű volt – ezt nem tudtam eldönteni sose. Nem tudom, mi a magyarázat, de éreztem a gyógyszerek ízét, pedig infúzióban kaptam, nem pedig meginnom kellett őket. Azt hittem, hogy ez természetes dolog mindenkinél, de egyszer az egyik orvos is megkérdezte tőlem, hogy hogy is van ez, mondjam már el, mert ő még nem hallott ilyenről és nagyon kíváncsi rá. Aznap ő mosta ki a branült, hogy megbizonyosodjon. Én meg simán eltaláltam, hogy C-vitamint használt.

Ahogy telt az idő, egyre kevésbé fájt már az amputáció helye, de a kötözések azért meghatározó emlékek maradnak örökre. Maga a seb bekötözése fájdalommentes, de kötözésnek mondjuk azt is, amikor a fertőzött területet igyekeznek minél gyorsabb gyógyulásra bírni azzal, hogy jó alaposan kitakarítják mindenféle eszközökkel. Erről nem akarok beszélni, látványnak horror, érzésnek meg... hát, mondjuk úgy: bizarr.

Ekkor már második hónapja feküdtem a kórházban, lassan a második hónapja nem dohányoztam és odakint nyilvánvalóan kezdett kitavaszodni. Ezt az ágyból ugyan nem lehetett pontosan látni, de azért volt rá egyértelmű bizonyíték, mert a folyosón néha odabicegtem a két mankómmal a csinosabb lányokhoz beszélgetni, akik csak pár napra jöttek be sportsérülések miatt, és ők mondták, hogy odakint elkezdett kitavaszodni, szóval innen tudtam. Morbidnak tűnik, korábban nem hittem, hogy amputációval is lehet csajozni, de akkor határozottan úgy tűnt, hogy igen. Mind kíváncsi volt egy csomó dologra, én pedig rendkívül lazán tudtam felelni bármire, volt is nevetgélés, kacér pillantások meg félreérthető mondatok.

(A kép innen van: http://devotee.tumblr.com/post/9164133135/aminamunster-hopefully-what-my-next-leg-will)

Egyedül egy Rita nevű lány nem nevetett, és ő másokat is kérdezett tőlem, mint a többiek. Neki elmondtam, hogy tulajdonképpen sokkal ijesztőbbnek tűnik ez az egész, mint amilyen valójában, bár a fantomfájdalmak elég kellemetlenek, de állítólag azok idővel majd elmúlnak. Erről többet is kérdezett, és megkérdezte még azt is, hogy mikor kapok műlábat, és hogy mit tudok erről az egészről. Erről az egészről sajnos semmit sem tudtam még akkor, úgyhogy ennyiben maradtunk és kicsit később fel is állt és elköszönt, amit akkor sajnáltam is egy kicsit, mert nagyon szép lány volt. Hetekkel később tudtam meg, hogy az ő lábát is le kellett vágni, de egy másik kórházban csinálták, és pár nappal a műtéte előtt ült oda mellém, és hogy jó volt neki velem beszélgetnie, mert nagyon félt, de a beszélgetés után egy kicsit megnyugodott. Sajnos ezt azonban már nem tőle tudtam meg, hanem egy szobatársa mesélte el nekem később. Ritával soha többé nem találkoztam.

Fantomfájdalmak azóta is megtalálnak, húsz évvel a műtét után is, úgyhogy nem lett igaza annak, aki azt mondta, hogy idővel majd elmúlnak. De nemcsak emiatt jut eszembe néha Rita...

Amikor eltelt a harmadik hónap fele is, úgy döntöttek az orvosok, hogy ideje újra összevarrni a fertőzés miatt feltárt sebet. Már nagyon rutinos voltam a műtőasztalon, egyedül azt nehéz megszokni, amikor injekciót szúrnak az ember gerincébe. Fájni nem fáj jobban, mint bármilyen injekció, csak jobban viszolyogsz tőle. Főleg, ha meglátod a tűt, amivel csinálják. Általában nem szokták mutogatni, de mivel én már szinte családtag voltam, meg mertem kérni az altatóorvost, hogy mutassa már meg, mielőtt belém szúrja. Hát... nem kellett volna...

Először melegséget érzel az ágyékodban, rögtön utána azt, hogy ki kell menned pisilni, pedig előtte mindig elküldik az embert vécére, mert az érzéstelenítés után egy ideig úgyse tudsz majd, amíg ki nem megy a gyógyszer hatása. Csak úgy érzed, hogy kellene erősen, pedig valójában nincs is mit. Utána az következik, hogy nem tudod felemelni a lábad. Előbb csak kinyújtva, aztán egy-két perc múlva már sehogyan se. Először nagyon féltem tőle, de nem olyan rossz érzés valójában, és hamar tudomásul lehet venni, hogy nem érzel semmit deréktól lefelé. Mire eljutottam erre a műtétre, szinte meg is szoktam. Mint a fertőtlenítőszer szagát. Nem olyan, mint a hipó, mert a hipó büdös, főleg ha egy negyed szelet kenyér és valami felvágott az uzsonna. Az orvosi fertőtlenítőszernek más szaga van, azt hiszem, akkorra egy kicsit meg is kedveltem... A hátbaszúrást nem nagyon kedveltem meg, de negyedjére már tényleg lazán vettem tudomásul.

(Itt találtam: http://en.medicine-worlds.com/betadin.htm)

Márknak hívták a beteghordót, aki visszavitt a negyedik műtét után a szobába Janihoz, ez a fiú is olyan rendes volt, mint Zsolti. Sokáig mesélték utána nevetve, hogy amikor lehozott a szeptikus műtőből, megköszöntem neki, hogy berakott az ágyba, de körülbelül úgy – azt mondták –, mint aki már nagyon nem szomjas egy falusi lakodalomban. Nem tudtam milyen az, én azelőtt még sohasem voltam falusi lakodalomban, de elhittem nekik, hogy úgy beszélhettem, pedig semmire sem emlékszem az egészből. Az orvosok nem szeretik, ha túl aktív a beteg műtét közben, ezért az is kap egy szem altatót, akit egyébként nem kell elaltatni a műtét közben, mert gerincérzéstelenítésben operálják. Velem is ez történt. Már régen dolgoztak rajtam az orvosok, miközben én az altatóorvossal beszélgettem mindenfélékről. Állítólag valami történetet meséltem neki éppen, és mondat közben kezdtem el üvöltve horkolni. Ezen annyira elkezdett röhögni mindenki a műtőben, hogy öt perccel tovább is tartott az operáció, mint tervezték, pedig eleve negyedórás lett volna az egész. Ez egy szerdai napon volt, a következő hétfőn jött két műszerész gipszmintát készíteni a csonkomról az ideiglenes műlábhoz.

(Forrás: http://www.woundedinactionart.org/artist.php?artist_uid=58)

A gipszminta készítése nagyon érdekes dolog. Volt is közönség, mert mindenki kíváncsi volt rá. A műszerész olyan gipszpólyát használ, mint amivel a törött végtagot szokták begipszelni. Ez úgy néz ki, mint egy jókora tekercs géz, csak a szövet szálai között gipsz van. Ezt bele kell tenni egy lavór vízbe, jól be kell nedvesíteni és rá kell tekerni a testrészre. Én is kíváncsi voltam, de rámszólt a műszerész, hogy ne lefelé nézzek, hanem előrefelé, mert egyenesen kell állnom, hogy jól sikerüljön a mintázás. Ahogy a gipsz elkezd megkötni, felmelegszik, és az nagyon vicces érzés. Körülbelül tíz perc alatt megköt annyira, hogy egyben le lehet húzni a csonkról, ez lesz a készülő műlábamhoz a tok mintája.

Erre a bizonyos első műlábra nem egészen két hetet kellett várni, és egy nagyon ormótlan valami volt. A gipszmintából készült, de kívülről további gipszréteggel megerősített tok volt a tetején, abból lefelé egy vascső volt a combcsont, annak a másik végén egy elég primitív csuklószerkezet volt a térd, alatta még egy vascső lábszárnak, végül egy lábfej formájú gumiszerű izé, rajta a cipőm, amit a mintázáskor vitt el a műszerész. A csonkomat a gipsztokba kellett beleraknom, a gipsztok belső része pontosan olyan alakú volt, mint a lábam csonkja, azért vették róla a mintát.

Megmutatta a műszerész, hogy kell felvenni a csonkharisnyát. Ez olyan, mint egy hatalmas pamutzokni, csak mindét végén lyukas. A csonkot ezzel a harisnyával (szakszerű nevén csonkbehúzó csőharisnyával) lehet belehúzni a tokba, és az egész készséget leginkább a Szentlélek tartja rajta az illetőn, meg egy szintén igen ormótlan derékszíj, ami alatt percek alatt beizzad az ember bőre. És így kell megtanulni járni...

Engem is meglepett, de körülbelül öt perc kellett hozzá, pedig azt hittem, hetekig fog tartani. Le is kellett ülnöm, mert elfáradtam, viszont újra keresztbe tudtam tenni a lábaimat, és ez tényleg nagyon jó érzés volt akkor. Ahogy az is, hogy megint két lábam van. Ha felvettem a mackónadrágot, és nem láttam a vascsöveket, én is elhittem, hogy minden újra a régi. Mentem a folyosón fel és alá, lett is izomlázam estére, de másnap újra csak mentem, fel és alá. Két mankóval két nap alatt újra két lábon jártam, dicsértek is az orvosok, Gabi néni mindet odahívta, nagyon büszke volt rám, Erika szemüvege pedig megint párás volt, amikor nézte, hogy a húszéves fiú milyen boldog. Róttuk a köröket Smuk Janival, és nagyon sokat nevettünk közben, mert ő jött velem végig a folyosón, fel és alá, pedig az apám lehetett volna és bokától tokáig be volt gipszelve. Disznó vicceket meséltünk egymásnak és röhögtünk boldogan rajtuk teliszájjal, meg egymáson, meg magunkon és a többieken, a közös nyomorúságunkon, zengett a folyosó, volt, hogy ránk is szóltak. Van az úgy, hogy csak akkor bírod elviselni a nyomorúságodat, ha viccet csinálsz belőle. Ha kiröhögöd magadat is meg a nyomorúságodat is. Hát, mi röhögtünk jó sokat, és csak akkor hagytuk abba, amikor le kellett ülnöm, mert elfáradtam, vagy mert rámtört a fantomfájdalom. Nagyon alattomos dolog a fantomfájdalom, váratlanul jön és nem lehet tenni semmit ellene, és csillagokat látsz tőle. Akkor abbahagytam a röhögést és összeszorított foggal vártam, hogy vége legyen. Olyankor sokszor eszembe jutott Rita. Neki biztosan még sokkal nehezebb, hiszen ő lány. Nagyon szép lány volt.

(Itt: http://road2beauty.com/2014/07/mastering-the-art-of-wearing-high-heels/)

Janival néha kikéredzkedtünk a kórházból, körbejártuk a háztömböt, beszélgettünk, röhögtünk a vicceken, egymáson meg magunkon, közben tanultam járni, és elfogadni, hogy az új lábam időnként kegyetlenül feltöri a régit. Két mankóval már nagyon magabiztosan és biztonságosan tudtam menni, ezért Gabi néni megtanított, hogy ha le akarom tenni az egyiket, akkor a jobb kezemben maradjon a másik, nem pedig a balban. Én addig azt hittem, hogy azon az oldalon kell használni a mankót, amelyik oldalon a rossz lábam van, de elmondta, hogy nem így van. Pont a másik oldalon kell a bot. Mivel nekem a bal lábamat vágták le, a jobb kezemben kellett lennie annak az egy mankónak. Nem akartam vele vitatkozni, annál sokkal jobban szerettem ezt a madárcsontú, elképesztően egyenes tartású asszonyt, úgyhogy ennyiben maradtunk. De hamar kiderült, hogy igaza is volt, viszont ehhez először el kellett esnem. El is estem, felbotlottam bármiben, ha kellett, még egy fűszálban is.

(http://www.cnet.com/news/elephant-amputee-gets-permanent-prosthetic-leg/)

Ahhoz, hogy magabiztosan megtanulj járni, el kell esned. Ötször, tízszer, hússzor, ötvenszer, százszor is. A kisbaba is pont ezt csinálja, amikor járni tanul, csak ő kacag, amikor elesik. Én – jobb híján – káromkodtam. Muszáj megtanulni járni, mégpedig mielőbb. Először egy bottal, utána pedig bot nélkül, mert ha csak két mankóval tudsz járni, akkor az a kisebbik baj, hogy csak egy lábad van. A nagyobbik az, hogy egy kezed sincs. Nem tudsz elmenni a boltba bevásárolni, nem tudsz kapaszkodni a buszon, vagy állva meginni egy üveg sört a haverokkal a Tisza-parton, a bikinis csajokat bámulva. A két mankó pont ugyanakkora gondot jelent, mint amekkora biztonságot ad. Ez nagy dilemma.

A tanulólábat hamar letehettem. Május közepén elengedtek a kórházból, a reggeli vizittel többen jöttek, mint szoktak, mindenki gratulált, kezet fogtak velem az orvosok, Erika meg szégyellősen törölgette a szemüvegét. Nemsoká jött értem a mentő, hogy átvigyen egy másik kórházba kemoterápiára. Janival hosszan megöleltük egymást, aztán mondott egy nagyon mocskos viccet, azon röhögtem végig, amíg beért velem a mentő a másik kórházba. Még éppen csak elkezdődött a kemoterápia, amikor jött megint a műszerész, hogy újra mintát vegyen a csonkról. Kérdeztem tőle, hogy az minek, hiszen két hónapja sincs, hogy egyszer már megcsinálta. Mondta, hogy egyrészt azért, mert az a minta egyben a jelenlegi tok is, amit hordok, másrészt nem vettem-e észre, hogy megváltozott a csonkom alakja. Dehogyisnem, mondtam neki, majd kiesek a lábamból, olyan, mintha összement volna a csonk. Mondta, hogy az nagyon jó hír, pont ezért kellett ezt az ormótlan gipsztokot hordanom eddig. Ez segített a csonknak, hogy kialakuljon a végleges alakja, nem véletlenül volt ennyire kényelmetlen. Az új lábam tokja már műanyagból lesz, ami sokkal könnyebb és valamivel kényelmesebb viselet is.

(http://www.healthcare-in-europe.com/en/article/15163.html)

Körülbelül nyolc hónappal a műtét után, tehát majdnem pontosan fél évvel az első lépések megtétele után tudtam végleg letenni a mankót. A két botból az egyiket hamar eldobtam, de a másikra szükségem volt sokáig.

Először a boltba mentem el mankók nélkül egy pénteki napon, október közepén, délután. Konzervgombát vettem és csirkemellet, főztem vacsorát, jól sikerült.

Háromévente kapok új lábat, ma már nem csonkharisnyát, hanem szilikontokot hordok. Ez sokkal jobb, mint a harisnya, mert nem kell övet használnom a protézis felvételéhez, és a szilikon puha is, nem úgy, mint a harisnya. A harisnya nagyon vékony volt, és ha csak egy kicsit többet gyalogoltam, mint kellett volna, a tok azonnal feltörte a lábamat. A szilikonban nem törik fel olyan könnyen, viszont ezt nem támogatja a TB. Egyedi méltányosság alapján lehet igényelni, 36 hónapra kapok egy darabot a társadalombiztosítástól, de én évente kettőt használok el, és ennek most 380 ezer forint darabja, ki kell fizetni. De muszáj, másként nem tudnék dolgozni, kertet ásni, gyerekkel a nyakamban sétálni a várban vagy a Tisza-parton. Egyedül a futás hiányzik, mert futni nem tudok, csak álmomban. De olyankor láb nélkül is megy, sokszor álmodom, hogy futok, pedig nincs is rajtam a lábam, mégis futok, nem is tudom, hogyan... A legutóbb aztán megjártam, mert elestem a betonon, és bevittek a kórházba, össze kellett varrni a sebet a homlokomon.

Arra ébredtem fel, hogy érzem a fertőtlenítőszer szagát.

Otthagyta egy hallgató a 008-ban a pénztárcáját, teli volt pénzzel, az összes igazolványával és még ki tudja, mivel. Én észre se vettem, csak majd a következő csoportból egy másik fiú, rögtön szólt is, hogy talált egy tárcát, először azt hittem, hogy az enyém, mert nekem is olyan van. Aztán láttam, hogy nem, mert ebben sokkal több pénz volt. Benne volt a fiú diákja meg a személyije, megkerestem a Neptunban a telefonszámát, felhívtam, mondtam, hogy jöjjön érte, jött is tíz perc múlva. Megkérdeztem, hogy mikor született, ő megmondta a dátumot és flekója számát, és mivel pont úgy nézett ki, mint a kártyán a fénykép, odaadtam neki. Nagyon szépen megköszönte, mondtam, hogy ne nekem, hanem annak, aki megtalálta, kiderült, hogy még ismerik is egymást, de a megtaláló nem is tudta, mit talált, mert bele se nézett a tárcába, hanem rögtön ideadta nekem. Kezet fogtak, megbeszéltek valami esti bulit, aztán mindenki ment boldogan a dolgára.

Tök egyszerű az élet, menne ügyesen magától is, csak hagyni kéne, hadd menjen.

(Fotó: http://pngimg.com/download/3519)

A francium kémiai elem. Vegyjele Fr, rendszáma 87. Erősen radioaktív alkálifém, asztáciumra, rádiumra és radonra bomlik. A természetben második legritkábban előforduló elem az asztácium után. Mindössze 30 g létezik a Föld kérgében, a többi izotópja teljesen mesterséges. A legnagyobb mennyiség, amit valaha összegyűjtöttek bármely izotópjából, 10000 atom volt. A franciumnak kevés kereskedelmi felhasználása van, elsősorban a ritkasága miatt. (forrás: wikipédia)

Fogol krumplit, most még tavalyit, vastagabb karikába vágod és lassan(!) megsütöd zsírban. A pincéből hozol fel lecsót (most éppen tavaly előttit, mert az akadt a kezedbe), hagymát vágol alá zsíron, aztán épp csak megmelegíted, kicsi cukor mehet bele, Ildi úgy szereti.

Fogol továbbá szűzpecsenyét, vékony szeleket vágol belőle, az öklöddel kicsit kilapítod, sót meg borsot szórol rá, zsírban megsütöd, de nekem aztán nem kiszárítani! Csak úgy szépen, módjával...!

Összerakod az egészet a tányérra, a hús tetejére tükörtojást sütöl, rozéfröccsöt iszol hozzá, gól. Miután ezeken túlvagyol, jöhetel vissza Egri Magazint csinálni.

Itt tartok most. Kapkodni nem kell, a lap csak csütörtökön megy a nyomdába.

(Fotó: http://www.21food.com/products/pork-tenderloins-235671.html)

Walk of life – Budapest, 2008. május 12.

Délután Gödöllőn volt dolgom, pár hét múlva írja a középszintű érettségit Ádám, az Access még nem nagyon megy neki. Mutatom neki a jegyet, nem nagyon érdekli, tulajdonképpen fogalma sincs, ki az a Mark Knopfler, még nem hallott a Dire Straits-ről. Megoldunk pár feladatot a könyvből, de az tele van hibával, Ádám azt hiszi, hogy én vagyok béna, kiveszi a kezemből az egeret és elkezd mindenféle technókat meg egyéb, nekem teljesen érdektelen zenéket mutatni. Nem sokra jutottunk ma.

Az autópályán megyek, de nem sietek, még rengeteg idő van, arra gondolok: kell ez nekem egyáltalán...? De hamar lebeszélem magam arról, hogy hazamenjek. A jegy a hátizsákomban, más dolgom úgysincs ma, minek fordulnék meg tizenöt kilométerrel az Aréna előtt...?

Egyelőre még csak lézengenek az emberek, de nagyon sok kapu nyitva van, hamar bejutok. A biztonságiak belenéznek mindenki táskájába, fényképezőgépet meg kamerát keresnek. Knopfler nem szereti, ha villognak a vakuk a nézőtéren – koncert közben egyszer ki is szólt emiatt. A sok mobiltelefon úgy világított a kezekben, mint a szentjánosbogarak.

A folyosókon elég sok büfé várja az embereket óriáspereccel és sörrel, gyömbért kérek, hazafelé is én vezetek – egyedül jöttem. Egy standnál CD-ket meg DVD-ket árulnak, kérdezem a srácot, hogy van-e olyan DVD, amin rajta van a Telegraph Road koncertfelvétele. Nincs, mondja, ő csak a Real Live Roadrunningot árulja Emmylou Harris-szel, de vegyem meg, mert nagyon jó. Ahogy körülnézek, tényleg semmi más nincs a pultján. Amíg előveszem a pénztárcám, megnyugtat, hogy a mai koncerten biztosan fogja játszani a Telegraph Roadot, kötelező eleme minden koncertnek.

Nem nagy felszereléssel jöttek, pontosabban egészen meglepő, hogy milyen kicsivel. A következő döbbenet akkor volt, amikor megszólalt ez a meglepően kicsi hangtechnika. Először vagyok az Arénában, kívülről is jó nagy, belülről sem kicsi, tele is van szépen emberekkel, de a hangzás olyan, mint egy stúdiófelvételé. El se hiszem.

Mindent megkapunk, amit szerettünk volna. Pár új szám a Kill to Get Crimson albumról, de játszották például a Sailing to Philadelphiát is, aminek nagyon örültem.

Valóban megkaptam a Telegraph Roadot is, de még hogy... Egy Ádámmal azonos korú srác végig énekelte mellettem, közben törölgette a szemét. Ráadásként jött a Brothers in Arms, és a So far away... végül a Going Home a Local Heróból. Nyolc percig senki se mozdult az Arénában, csak üvöltve tomboltunk, pedig a roadok már elkezdték összeszedni a hangszereket a színpadról, Knopflerék kíméletlenül itthagytak minket.

Másnap dolgom van, pedig Bécsben lesz a következő állomásuk, de Münchenbe, Birminghambe, Manchesterbe vagy Edinburgh-ba fapadossal közvetlenül is el lehet jutni Pestről, el kéne menni... ezen gondolkodtam hazafelé az autópályán, Going Home...

Why worry? – Budapest, 2010. július 4.

Volt némi változás a sorrendben a korábbi helyszínek setlistjeihez képest, a Sultans of Swing után a Done with Bonaparte volt. Jó közel ültem a színpadhoz, nekem úgy tűnt, hogy Knopfler nagyon szét van csúszva, az első három szám alatt végig azt hittem, hogy mindjárt int: nem bírom, fiúk, álljunk le. Aztán nem így lett. Tudtuk előre, hogy fáj a háta, el is mondta, hogy az orvos nem javasolja neki a diszkótáncot, nem gyalogolhat, nem állhat, nem futhat, de különben jól van és lát mindenkit. Szerintem két éve jobban szólt az egész, de azért nem lehet panasz a mostani koncertre sem, a koncerten kötelező Telegraph Road például most sokkal jobb volt. Lehet, hogy egész egyszerűen csak azért tűnt fáradtnak, mert az is volt, végülis két hónapja tart a turné. Meg két évvel ezelőtthöz képest most pont két évvel volt idősebb, hatvan fölött az ember ezt biztos megérzi.

A közönség persze most is Dire Straits-számokat várt, de elég keveset kapott belőlük. Ettől függetlenül volt őrjöngés, szerintem a helyek 85-90%-a foglalt, a küzdőtér pedig tele volt.

A látványra nem sokat adtak, villogtak a színes lámpák meg füstölt valami egy kicsit, a Romeo and Juliet alatt meg csillagos eget vetítettek a függönyre. Volt egy nagy vászon a hátuk mögött, oda időnként Knopfler kezeit vetítették. Jó ötlet volt, hogy kamerát szereltek a gitár fejére, onnan vette a fogólapot, olyan volt a látvány, mint amikor downhill-versenyzõk sisakjára tesznek kamerát és úgy nézheted, mit lát ő, esetleg a kormányra, és akkor a pali fejét meg arckifejezéseit nézed. Természetesen az ujjgyakorlatot várta mindenki a Sultans of Swing végén, jó sokáig húzta az időt, mire végre megkaptuk. A downhill-kamera ekkor is ment, a közönség először ekkor szedte szét a házat. (Az ujjgyakorlat az alábbi videóban 6:33-tól, ha nem tudnád, miről van szó...)

CD-t és DVD-t nem árultak, viszont hatezerért megvehetted pendrive-on a koncert felvételét, illetve egy vouchert, amiért majd elküldik vagy átveheted valahol valamikor. Nem tudom pontosan, hogy volt ez, kihagytam a lehetőséget. A koncertek legtöbbjén hangra pontosan ugyanez szól, semmivel sem másabb, ha Budapesten veszik fel, mintha a Royal Albert Hallban...

Egy pozsonyi szlovák nő ült mellettem, mellette meg a magyar kísérője. Nem nagyon értettem a kapcsolatukat, úgy jöttek be és ültek le, mintha a nő éppen valamilyen hivatalos ügyet intézne Magyarországon, tárgyalni jött valahová és ez a pali ki van mellé rendelve társalkodni. Angolul beszélgettek, a nő többször is mondta a komának, hogy I don't speak Hungarian. Azért gondolom, hogy nemigen ismerték egymást előtte régről, mert ha szoros kapcsolatban álltak volna, ezt a csávó valószínűleg tudta volna. A nő folyamatosan szipogott, nem a meghatottságtól, hanem szénanáthája volt, a légkondit szidta. A férfi nagyon szeretett volna a kedvében járni, nekem úgy tűnt. Aztán koncert közben, a Romeo and Juliet alatt elkezdtek csókolózni meg ölelkezni, ezzel végképp összezavartak. Futó kaland talán? Olyan kis romantikus volt az egész...

Kifelé menet venni akartam egy perecet a lányomnak, ne menjek haza üres kézzel. Ez aztán majdnem meghiúsult, mert előttem egy kitalálhatatlan nemzetiségű fiú akart fröccsöt kérni. Angolul magyarázta az összetevőket: pohár, bor, ásványvíz, de a pultos srác nem beszélt angolul. (B+!) Egy másik sorbanálló megszánta őket, és segített az angolul beszélőnek: fordította a kéréseket a pultos felé. De ez sem segített sokat.
– Fröccsöt szeretne inni.
– Mi az a fröccs?
(B++!)

Szegény gyereket jól bedobták a mély vízbe. Nála alkalmasabb pultos nyilván a földön nincs. :)

(Forrás: http://www.virginemirecords.com/mark-knopfler/)

So far away from me – Budapest, 2013. június 22.

Mint amikor nem azt játékot kapod meg karácsonyra, amelyikre már egy éve vársz, és végig azt hitted, hogy meg fogod kapni, de helyette valami gagyi vacak van a fa alatt. Csalódott vagy, de nem mutatod, hiszen mégis csak karácsony van... De azért fáj, mert nem ezt vártad... összetörték az álmod.

Két ember hiányzott erről a mai koncertről, amire 270 napja vártam. Vágtam a centit, készültem rá lélekben, hisz az előző kettő maradandó emlék volt. Aztán a mellettem lévő szék végül üres maradt, mert nem akart eljönni, akit szerettem volna, ha eljön, de talán jobb is ez így. Vártam megint a csodát, akartam volna, hogy lássa meg hallja ő is, de a csoda ma valahogy elmaradt. Az lehetett az ok, hogy a másik hiányzó ember maga Mark Knopfler volt: ő ma otthon maradt.

Volt ugyan egy öregedő középkorú (öregecskedő) ember a színpadon, aki kicsit kopaszkás, viszont teljesen ősz – nagy a pofám, szeretnék én így kinézni 64 évesen –, és voltak mindenféle gitárok is a nyakába akasztva, amilyenekkel Mark Knopfler szokott régen játszani. Meg fel is ismertünk néhány hangot egy-két számból, de összességében teljesen lehangoló volt a kép. Knopfler már nagyon unja ezt az egészet csinálni, bárki bármit is mond. Van egy brand, el van adva 72 állomás több százezer jegye, muszáj megfelelni, csak már semmi kedve sincs az egészhez. Kiáll, bohóckodik valamit, úgyis tombolni fog a közönség. Na ja: kétharmaduknak fogalma sincs az egészről, csak hallották, hogy jön valami fajankó, megnézzük. Itt volt a dájersztréc vagy mi. Holnap szó lesz róla Mokkában, milyen trendi, hogy mink is ott voltunk a' Arénában, nem, Pityu?

– Négy éve repülőjegyet akartam venni a másnapi koncertre, hazafelé az autópályán vezetve végig ezen gondolkodtam, mert az akkora élmény volt. Pedig előtte még az is megfordult a fejemben, hogy el se megyek – mondom Ferinek, aki mellettem ül az anyósülésen. Szerinte tök jó koncert volt és nem érti, mi bajom van. – Tök jó koncert volt, mi bajod van...? – kérdi.
– Két éve már nem akartam jegyet venni a másnapira is, de még hetekig álmodtam a koncerttel. Tényleg. Ez a mai nagy csalódás volt...

Időközben hazaérünk. Most még megiszom a maradék langyos sört az üvegből (elfelejtettem betenni a hűtőbe, mielőtt elindultam, és még a kupak se nyert), aztán bízom benne, hogy fogok valami halat holnaptól szombatig a Sóczó-zugban. Nem bírok aludni, pedig mindjárt három, ötkor kelni akartam, maradtak muszáj-dolgok, anélkül nem mehetek el egy hétre itthonról.

Egyetlen szám volt a két óra alatt, amikor egy pillanatra tényleg Mark Knopfler játszott, akkor valahogy minden tahó kibírta hugyozás és újabb sörért menés nélkül körülöttem, ami egyébként nem volt jellemző a többi 2 órára, valakinek mindig jönni-mennie kellett.

A másik tizenöt számért nem kár, de ezt az egyet sajnáltam az üres széknek megmutatni.

P.s.: Nem fogtam semmit a Sóczó-zugban...

On every street – Dortmund, 2015. június 17.

2015. április eleje, valamelyik hétköznap este, telefonban:
– Szia Feri, ne haragudj már, hogy most zavarlak. Mit csinálsz június 17-én?
– Nem tudom. Mit csinálok?
– Jössz velem Dortmundba Knopflerre...
– ... aha...
– Az jó, akkor most azonnal lefoglalom a repjegyeket, a többit majd intézzük. Szia.
– ... jó... ...szia...

Még az ősszel kiderült, hogy a Privateering-turné után a Tracker már nem jön el Pestre. Emlékszem, a Kill to Get Crimson és a Get Lucky turnéidőpontjai megjelenésekor az első öt között volt a budapesti is, tehát már akkor lehetett tudni, hogy lesz Pesten koncert, amikor még az is éppen hogy csak kiderült, hogy egyáltalán lesz turné. Mindennap, naponta többször is ránéztem az oldalra, hátha megjelenik Budapest a listában, pedig kapom a hírlevelet, onnan hamarabb megtudtam volna, mint az oldalról. Hát... nem lett budapesti koncert.

A repjegyek gyorsan és olcsón meglettek, nem is értettem, miért akkora üzlet a Wizznek éppen Dortmundba csinálni napi egy járatot. Meg is lepődtem, amikor tele volt a gép június 17-én... A belépők viszont nem mentek ilyen simán. Magyarországon nem forgalmazott egyik jegyiroda se erre a koncertre belépőt, a Westfalenhalle irodája pedig csak UPS-szel volt hajlandó elküldeni, ami nagyon gyors és roppant megbízható, csak pont még egy belépő ára volt, mire idejött a boríték. Időközben úgy alakult, hogy Pisti is csatlakozott hozzánk harmadikként, ezért június 17-én hajnalban először érte kellett mennünk Pesten, onnan indultunk Ferihegyre.

Még nem láttam a SkyCourtot belülről, elég tágas, elég impozáns, és már hajnalok hajnalán tele volt mindenféle utasokkal. A bádogterminálon sem jártam korábban. Biztosan nagyon költséghatékony, de igen hervasztó látvány. Úgy terelgetik benne a biztonságiak a különböző repülőgépekre váró utasokat a kordonok között, mint valami szabadtéri koncerten a nézőket. Végülis: koncertre megyünk...

Feri ült az ablakhoz, középen Pisti, én meg a folyosó mellé. Pont láttam egy nagyon menedzsernek öltözött pali MacBookját, az előttünk lévő sorban a folyosó mellett ült, és egy prezentáción dolgozott. Dortmundig annyira jutott (1h 50min), hogy kiválasztotta a nyitó képernyőn a címdia betűtípusát... Mi közben nem tétlenkedtünk, mivel Ferinek ez volt az első repülőútja, illett valamiképpen megünnepelni. A nagyszájú utaskísérő srác nagyon hálás volt nekünk, hogy reggel nyolckor három sört és három Jägert vettünk tőle. Ettől mondjuk nem laktunk jól, bár Feri egy fél mondatban még azt is megemlítette, hogy ő tulajdonképpen az egész úton akart annyit költeni, mint amennyibe ez a kör került, de én fizettem.

A dortmundi terminál nem túl nagy, viszont elég kicsi. Az indulási időpontokat jelző táblán három oszlopban voltak a járatok, de a harmadik oszlop közepe már a holnap reggeli járatokat mutatta, szóval naponta kb. 25 gép száll itt fel és le. A terminál előtt négy buszmegálló volt, kicsit tanácstalanok voltunk, hogy merre induljunk, de odajött egy szőkés srác, és útbaigazított minket. Magyarul beszélt, de erős akcentussal. Nem is értettem a helyzetet... 

A buszon pár megálló után intett nekünk, hogy itt szálljunk le és mutatta a villamost, amelyikkel be tudtunk menni a központba. Nem szálltunk fel azonnal, hanem bementünk egy pékségbe reggelizni.

Ezek a villamosok ilyen hibrid jószágok, hol a felszínen mennek, hol meg alatta. Jegyet a megállóban lévő terminálokon lehet venni, jópár eurót elszórtunk, mire rájöttünk, hogy van háromszemélyes napijegy is, onnantól már nem vettünk mindenre külön-külön jegyet. A Westfalenhallét kerestük, a villamoson a térkép szerint megérkeztünk a parkhoz, leszálltunk és felmentünk a felszínre. Stadion nem volt, nagyon kellemes kertvárosi környezet viszont igen. Kicsit tanácstalanul állítottam meg az első járókelőt, egy mindenféle piercingeket viselő lányt. A kötött vagy horgolt rövidnadrágjáról Bob Marley sapkája jutott eszembe: színében és anyagában is.

(Fotó: http://www.igihe.com/imyidagaduro/ibirori/article/icyo-abantu-batandukanye-bavuga-ku)

A lány nagyon készségesen útba igazított minket, mutatta az irányt és hogy kb. öt perc gyalog, amit keresünk. Megköszöntük, elindultunk, beszélgettünk út közben. Pár perc múlva nagy loholással ért minket utol, és lihegve mondta, hogy ne haragudjunk már, de az előbb rosszul mondta, mert egy kicsit másfelé van, amit keresünk és nem öt perc, hanem tizenöt... 

Dél felé járt az idő, szükségét éreztük néhány sörnek. Németország, Dortmund, Borussia, szerintem mindenki rávágja negyediknek, hogy sör. Hát... nem. A Westfalenhalle az nem egy stadion vagy sportcsarnok, hanem legalább hét egy akkora területen, mint fél Eger. Mi becsülettel körbesétáltuk az egészet, egyrészt hogy megtaláljuk az esti koncert helyszínét, másrészt hogy le tudjunk ülni valahová meginni kettő–kilenc sört. A küldetés első fele sikerült, a másik fele – egyelőre – nem. Se egy étterem, se egy söröző, se egy kocsma nem akadt az utunkba, viszont sétáltunk egy jóízűt. Végül, mikor meglett az esti helyszín, lementünk az U-Bahn megállójába és bevillamosoztunk a belvárosba. Ugyan csak három-négy megálló az egész, nem nagy távolság, de mintha egy másik városba csöppentünk volna. Bratwurst és pár sör, életmentő volt.

(Kép: http://www.gospelherald.com/articles/59162/20151027/germans-worry-eating-bratwurst-sausages-amid-who-processed-meat-warning.htm)

Kora estig a belvárosban sétáltunk, nézelődtünk, eszegettünk, iszogattunk. A villamoson szinte mindenki a koncertre jött, jó tízezer ember lehetett kíváncsi rájuk aznap.

A két évvel ezelőtti fiaskó szerencsére nem ismétlődött meg. Jó koncert volt, minden a helyére került. Valószínűleg negyvenkét éves leszek, vagy már majdnem annyi, amikor legközelebb Knopfler-koncertre megyek. Azt hiszem, holnap veszek egy jó hosszú centit, hogy legyen mit vágni addig is.

Két dolgot szeretnék:

1. ha ez az ember 100 évig élne,
2. 100 éves korában is tudna még (legalább) ennyire zenélni

A Dortmundba látogatóknak pedig két jótanács a túléléshez:

1. Aki a Westfalenhalle(n) felé jár, és nincs meccs, de szívesen meginna egy sört, az okvetlenül vigyen magával, tudniillik ott nem fog kapni. Megdőlt az a biztosnak tűnő tétel, hogy ahol német ember és/vagy focihoz kapcsolódó dolog van, ott sör is van.
2. Aki pedig a reptéren szeretné tölteni az éjszakát, az sátrat is vigyen a sör mellé, és próbáljon meggyőzően érvelni, ha a rendőrök rákérdeznének, hogy mik a tervei. A repteret ugyanis bezárják éjszakára. 

Ez utóbbit mi nem tudtuk, és direkt azért nem foglaltunk szállást sehol, mert a reptéren terveztünk éjszakázni. A reptéri biztonsági 23.58-kor tárgyilagosan közölte velünk és a másik három-négy csövessel (tökéletes angolsággal), hogy a terminál éjjel zárva van, de nem kell kimenni az utcára, a két fotocellás ajtó között kivárhatjuk, amíg újra kinyitják. A külső ajtó nyitva lesz, bármikor kimehetünk és visszajöhetünk, szemben a benzinkúton lehet venni ételt és italt. A terminál hajnal 3-kor nyit ki újra, addig vigyünk ki magunkkal székeket az étteremből. Kétszer elmondta türelmesen, és segített széket hozni.

Aztán 2.47-kor kinyitotta a terminál ajtaját és beengedett minket.

1. A klasszik – Paco de Lucia

2. A skizofrén: hárman egyedül (egyedül hárman) – Uros Baric

3. ... és a tandem – Fernando (Brazília) & Cecilia (Uruguay)

...laknak a bölcsi alatti szinten, éppen azzal a házzal szemben a Mocsáry Lajos utcában, ahol 1994-ben albérletben laktam Sanyi bácsinál és Anci néninél. A táblára szemérmesen Családok Átmeneti Otthona van írva míves Arial betűvel, de a bentlakók nemigen illenek bele a klasszikus családmodellbe. Apu-anyu-gyerekek ugyan vannak, de ők nem egy nagy család, hanem sok kicsi. Rendszerint azonban inkább csak anyuval, mert apu vagy börtönben van, vagy hamarosan lesz (remélhetőleg), mert éppen őelőle menekülnek ide anyu meg a gyerekek... És mindannyian cigányok. A romákat egyszer kikérte magának az egyikük, amikor beszélgettünk pár szót. Mink rendes cigányok vagyunk, nem romák.

Emlékszem, '95 tavaszán Pimpa barátom még matekszakos is volt, de nem sokáig ő sem. Nekem meg pár hónappal korábban már javasolták, hogy ne erőltessem ezt a kérdést, nélkülem is lesz sok kiváló matematikatanár... Ültünk kint a szőlőlugas alatt, és biztosan épp ittunk valamit. Május volt, szerenádozó szinglihordák járták az utcákat, és ebben a sárga épületben, a patak partján akkor még se bölcsi, se átmeneti otthon nem volt, viszont a Bornemisszának a leánykollégiuma, az igen. Biztosan szóvá is tettük ezt mi egymás között akkoriban... aztán ittunk tovább. Sanyi bácsi igen tudományos bort állított elő, időnként be is rúgtunk tőle jó alaposan...

Ma (2010. szeptember 17.) éppen ez jutott eszembe, amikor vittem a Janka után fizetendő pénzt a bölcsibe. Nagyon esett az eső, bőrig áztam az autótól. Janka ma nem ment, szabit vett ki mára, otthon maradtak kettesben. A bölcsinénik ott ültek a gyerekekre méretezett kis padokon, mint a verebek. Van közöttük egy Ildi nevű lány, nagyon kedves, és minimum egynyolcvan magas is, ezért ő különösen vicces volt, ahogy ott gubbasztott az aprócska padon. Nagyon megijedtek, amikor bementem: fél kettőkor nemigen nyitja rájuk az ajtót senki, mert ilyenkor alszanak a gyerekek, nem számítottak rám. Fizettem, és már jöttem is.

Székelykáposzta illata volt az egész házban. Van itt a bölcsin kívül kistérségi társulási iroda, meg a jófene tudja, mi minden fér még ebbe a kicsi épületbe, de aligha tőlük jött az illat. Ez olyan nagyon király, igazi cigányos kajaillat volt. Ilyenek jönnek ki az átmeneti otthon szobáinak rácsos ablakán a dohos cigifüstszaggal keveredve, meg persze Bódi Guszti és a nagyecsedi fekete szemek, Hosszú fekete haj, csutkára tolva.

De ez a mai még a szokásosnál is durvább volt, nem lehetett kibírni, vacsorára székelykáposztát főztem, muszáj volt, annyira megkívántam. Vecsésibõl. Elég drágán vettem az otthoni boltban, sajnos ott csak zacskósat lehet kapni, de szerencsére nincs benne ecet meg citromsav. Nem győztem kivárni, mire megfő, a káposzta felét még azelőtt megettem magában (meg két-három zsíros kenyérrel, puha kenyérből, nagyfröccsel), hogy elkészült volna.

Amikor a lõrinces dinnyéket felváltja az a fajta savanyú káposzta, ami mellett nem tudsz elmenni úgy, hogy ne egyél belőle egy háromujjas csipetet jövet-menet, akkor visszavonhatatlanul megjött az ősz. És én ezt idén egyáltalán nem bánom...

(A fotó innen van: http://receptletoltes.hu/hu/archívum/13575)