Walk of life – Budapest, 2008. május 12.

Délután Gödöllőn volt dolgom, pár hét múlva írja a középszintű érettségit Ádám, az Access még nem nagyon megy neki. Mutatom neki a jegyet, nem nagyon érdekli, tulajdonképpen fogalma sincs, ki az a Mark Knopfler, még nem hallott a Dire Straits-ről. Megoldunk pár feladatot a könyvből, de az tele van hibával, Ádám azt hiszi, hogy én vagyok béna, kiveszi a kezemből az egeret és elkezd mindenféle technókat meg egyéb, nekem teljesen érdektelen zenéket mutatni. Nem sokra jutottunk ma.

Az autópályán megyek, de nem sietek, még rengeteg idő van, arra gondolok: kell ez nekem egyáltalán...? De hamar lebeszélem magam arról, hogy hazamenjek. A jegy a hátizsákomban, más dolgom úgysincs ma, minek fordulnék meg tizenöt kilométerrel az Aréna előtt...?

Egyelőre még csak lézengenek az emberek, de nagyon sok kapu nyitva van, hamar bejutok. A biztonságiak belenéznek mindenki táskájába, fényképezőgépet meg kamerát keresnek. Knopfler nem szereti, ha villognak a vakuk a nézőtéren – koncert közben egyszer ki is szólt emiatt. A sok mobiltelefon úgy világított a kezekben, mint a szentjánosbogarak.

A folyosókon elég sok büfé várja az embereket óriáspereccel és sörrel, gyömbért kérek, hazafelé is én vezetek – egyedül jöttem. Egy standnál CD-ket meg DVD-ket árulnak, kérdezem a srácot, hogy van-e olyan DVD, amin rajta van a Telegraph Road koncertfelvétele. Nincs, mondja, ő csak a Real Live Roadrunningot árulja Emmylou Harris-szel, de vegyem meg, mert nagyon jó. Ahogy körülnézek, tényleg semmi más nincs a pultján. Amíg előveszem a pénztárcám, megnyugtat, hogy a mai koncerten biztosan fogja játszani a Telegraph Roadot, kötelező eleme minden koncertnek.

Nem nagy felszereléssel jöttek, pontosabban egészen meglepő, hogy milyen kicsivel. A következő döbbenet akkor volt, amikor megszólalt ez a meglepően kicsi hangtechnika. Először vagyok az Arénában, kívülről is jó nagy, belülről sem kicsi, tele is van szépen emberekkel, de a hangzás olyan, mint egy stúdiófelvételé. El se hiszem.

Mindent megkapunk, amit szerettünk volna. Pár új szám a Kill to Get Crimson albumról, de játszották például a Sailing to Philadelphiát is, aminek nagyon örültem.

Valóban megkaptam a Telegraph Roadot is, de még hogy... Egy Ádámmal azonos korú srác végig énekelte mellettem, közben törölgette a szemét. Ráadásként jött a Brothers in Arms, és a So far away... végül a Going Home a Local Heróból. Nyolc percig senki se mozdult az Arénában, csak üvöltve tomboltunk, pedig a roadok már elkezdték összeszedni a hangszereket a színpadról, Knopflerék kíméletlenül itthagytak minket.

Másnap dolgom van, pedig Bécsben lesz a következő állomásuk, de Münchenbe, Birminghambe, Manchesterbe vagy Edinburgh-ba fapadossal közvetlenül is el lehet jutni Pestről, el kéne menni... ezen gondolkodtam hazafelé az autópályán, Going Home...

Why worry? – Budapest, 2010. július 4.

Volt némi változás a sorrendben a korábbi helyszínek setlistjeihez képest, a Sultans of Swing után a Done with Bonaparte volt. Jó közel ültem a színpadhoz, nekem úgy tűnt, hogy Knopfler nagyon szét van csúszva, az első három szám alatt végig azt hittem, hogy mindjárt int: nem bírom, fiúk, álljunk le. Aztán nem így lett. Tudtuk előre, hogy fáj a háta, el is mondta, hogy az orvos nem javasolja neki a diszkótáncot, nem gyalogolhat, nem állhat, nem futhat, de különben jól van és lát mindenkit. Szerintem két éve jobban szólt az egész, de azért nem lehet panasz a mostani koncertre sem, a koncerten kötelező Telegraph Road például most sokkal jobb volt. Lehet, hogy egész egyszerűen csak azért tűnt fáradtnak, mert az is volt, végülis két hónapja tart a turné. Meg két évvel ezelőtthöz képest most pont két évvel volt idősebb, hatvan fölött az ember ezt biztos megérzi.

A közönség persze most is Dire Straits-számokat várt, de elég keveset kapott belőlük. Ettől függetlenül volt őrjöngés, szerintem a helyek 85-90%-a foglalt, a küzdőtér pedig tele volt.

A látványra nem sokat adtak, villogtak a színes lámpák meg füstölt valami egy kicsit, a Romeo and Juliet alatt meg csillagos eget vetítettek a függönyre. Volt egy nagy vászon a hátuk mögött, oda időnként Knopfler kezeit vetítették. Jó ötlet volt, hogy kamerát szereltek a gitár fejére, onnan vette a fogólapot, olyan volt a látvány, mint amikor downhill-versenyzõk sisakjára tesznek kamerát és úgy nézheted, mit lát ő, esetleg a kormányra, és akkor a pali fejét meg arckifejezéseit nézed. Természetesen az ujjgyakorlatot várta mindenki a Sultans of Swing végén, jó sokáig húzta az időt, mire végre megkaptuk. A downhill-kamera ekkor is ment, a közönség először ekkor szedte szét a házat. (Az ujjgyakorlat az alábbi videóban 6:33-tól, ha nem tudnád, miről van szó...)

CD-t és DVD-t nem árultak, viszont hatezerért megvehetted pendrive-on a koncert felvételét, illetve egy vouchert, amiért majd elküldik vagy átveheted valahol valamikor. Nem tudom pontosan, hogy volt ez, kihagytam a lehetőséget. A koncertek legtöbbjén hangra pontosan ugyanez szól, semmivel sem másabb, ha Budapesten veszik fel, mintha a Royal Albert Hallban...

Egy pozsonyi szlovák nő ült mellettem, mellette meg a magyar kísérője. Nem nagyon értettem a kapcsolatukat, úgy jöttek be és ültek le, mintha a nő éppen valamilyen hivatalos ügyet intézne Magyarországon, tárgyalni jött valahová és ez a pali ki van mellé rendelve társalkodni. Angolul beszélgettek, a nő többször is mondta a komának, hogy I don't speak Hungarian. Azért gondolom, hogy nemigen ismerték egymást előtte régről, mert ha szoros kapcsolatban álltak volna, ezt a csávó valószínűleg tudta volna. A nő folyamatosan szipogott, nem a meghatottságtól, hanem szénanáthája volt, a légkondit szidta. A férfi nagyon szeretett volna a kedvében járni, nekem úgy tűnt. Aztán koncert közben, a Romeo and Juliet alatt elkezdtek csókolózni meg ölelkezni, ezzel végképp összezavartak. Futó kaland talán? Olyan kis romantikus volt az egész...

Kifelé menet venni akartam egy perecet a lányomnak, ne menjek haza üres kézzel. Ez aztán majdnem meghiúsult, mert előttem egy kitalálhatatlan nemzetiségű fiú akart fröccsöt kérni. Angolul magyarázta az összetevőket: pohár, bor, ásványvíz, de a pultos srác nem beszélt angolul. (B+!) Egy másik sorbanálló megszánta őket, és segített az angolul beszélőnek: fordította a kéréseket a pultos felé. De ez sem segített sokat.
– Fröccsöt szeretne inni.
– Mi az a fröccs?
(B++!)

Szegény gyereket jól bedobták a mély vízbe. Nála alkalmasabb pultos nyilván a földön nincs. :)

(Forrás: http://www.virginemirecords.com/mark-knopfler/)

So far away from me – Budapest, 2013. június 22.

Mint amikor nem azt játékot kapod meg karácsonyra, amelyikre már egy éve vársz, és végig azt hitted, hogy meg fogod kapni, de helyette valami gagyi vacak van a fa alatt. Csalódott vagy, de nem mutatod, hiszen mégis csak karácsony van... De azért fáj, mert nem ezt vártad... összetörték az álmod.

Két ember hiányzott erről a mai koncertről, amire 270 napja vártam. Vágtam a centit, készültem rá lélekben, hisz az előző kettő maradandó emlék volt. Aztán a mellettem lévő szék végül üres maradt, mert nem akart eljönni, akit szerettem volna, ha eljön, de talán jobb is ez így. Vártam megint a csodát, akartam volna, hogy lássa meg hallja ő is, de a csoda ma valahogy elmaradt. Az lehetett az ok, hogy a másik hiányzó ember maga Mark Knopfler volt: ő ma otthon maradt.

Volt ugyan egy öregedő középkorú (öregecskedő) ember a színpadon, aki kicsit kopaszkás, viszont teljesen ősz – nagy a pofám, szeretnék én így kinézni 64 évesen –, és voltak mindenféle gitárok is a nyakába akasztva, amilyenekkel Mark Knopfler szokott régen játszani. Meg fel is ismertünk néhány hangot egy-két számból, de összességében teljesen lehangoló volt a kép. Knopfler már nagyon unja ezt az egészet csinálni, bárki bármit is mond. Van egy brand, el van adva 72 állomás több százezer jegye, muszáj megfelelni, csak már semmi kedve sincs az egészhez. Kiáll, bohóckodik valamit, úgyis tombolni fog a közönség. Na ja: kétharmaduknak fogalma sincs az egészről, csak hallották, hogy jön valami fajankó, megnézzük. Itt volt a dájersztréc vagy mi. Holnap szó lesz róla Mokkában, milyen trendi, hogy mink is ott voltunk a' Arénában, nem, Pityu?

– Négy éve repülőjegyet akartam venni a másnapi koncertre, hazafelé az autópályán vezetve végig ezen gondolkodtam, mert az akkora élmény volt. Pedig előtte még az is megfordult a fejemben, hogy el se megyek – mondom Ferinek, aki mellettem ül az anyósülésen. Szerinte tök jó koncert volt és nem érti, mi bajom van. – Tök jó koncert volt, mi bajod van...? – kérdi.
– Két éve már nem akartam jegyet venni a másnapira is, de még hetekig álmodtam a koncerttel. Tényleg. Ez a mai nagy csalódás volt...

Időközben hazaérünk. Most még megiszom a maradék langyos sört az üvegből (elfelejtettem betenni a hűtőbe, mielőtt elindultam, és még a kupak se nyert), aztán bízom benne, hogy fogok valami halat holnaptól szombatig a Sóczó-zugban. Nem bírok aludni, pedig mindjárt három, ötkor kelni akartam, maradtak muszáj-dolgok, anélkül nem mehetek el egy hétre itthonról.

Egyetlen szám volt a két óra alatt, amikor egy pillanatra tényleg Mark Knopfler játszott, akkor valahogy minden tahó kibírta hugyozás és újabb sörért menés nélkül körülöttem, ami egyébként nem volt jellemző a többi 2 órára, valakinek mindig jönni-mennie kellett.

A másik tizenöt számért nem kár, de ezt az egyet sajnáltam az üres széknek megmutatni.

P.s.: Nem fogtam semmit a Sóczó-zugban...

On every street – Dortmund, 2015. június 17.

2015. április eleje, valamelyik hétköznap este, telefonban:
– Szia Feri, ne haragudj már, hogy most zavarlak. Mit csinálsz június 17-én?
– Nem tudom. Mit csinálok?
– Jössz velem Dortmundba Knopflerre...
– ... aha...
– Az jó, akkor most azonnal lefoglalom a repjegyeket, a többit majd intézzük. Szia.
– ... jó... ...szia...

Még az ősszel kiderült, hogy a Privateering-turné után a Tracker már nem jön el Pestre. Emlékszem, a Kill to Get Crimson és a Get Lucky turnéidőpontjai megjelenésekor az első öt között volt a budapesti is, tehát már akkor lehetett tudni, hogy lesz Pesten koncert, amikor még az is éppen hogy csak kiderült, hogy egyáltalán lesz turné. Mindennap, naponta többször is ránéztem az oldalra, hátha megjelenik Budapest a listában, pedig kapom a hírlevelet, onnan hamarabb megtudtam volna, mint az oldalról. Hát... nem lett budapesti koncert.

A repjegyek gyorsan és olcsón meglettek, nem is értettem, miért akkora üzlet a Wizznek éppen Dortmundba csinálni napi egy járatot. Meg is lepődtem, amikor tele volt a gép június 17-én... A belépők viszont nem mentek ilyen simán. Magyarországon nem forgalmazott egyik jegyiroda se erre a koncertre belépőt, a Westfalenhalle irodája pedig csak UPS-szel volt hajlandó elküldeni, ami nagyon gyors és roppant megbízható, csak pont még egy belépő ára volt, mire idejött a boríték. Időközben úgy alakult, hogy Pisti is csatlakozott hozzánk harmadikként, ezért június 17-én hajnalban először érte kellett mennünk Pesten, onnan indultunk Ferihegyre.

Még nem láttam a SkyCourtot belülről, elég tágas, elég impozáns, és már hajnalok hajnalán tele volt mindenféle utasokkal. A bádogterminálon sem jártam korábban. Biztosan nagyon költséghatékony, de igen hervasztó látvány. Úgy terelgetik benne a biztonságiak a különböző repülőgépekre váró utasokat a kordonok között, mint valami szabadtéri koncerten a nézőket. Végülis: koncertre megyünk...

Feri ült az ablakhoz, középen Pisti, én meg a folyosó mellé. Pont láttam egy nagyon menedzsernek öltözött pali MacBookját, az előttünk lévő sorban a folyosó mellett ült, és egy prezentáción dolgozott. Dortmundig annyira jutott (1h 50min), hogy kiválasztotta a nyitó képernyőn a címdia betűtípusát... Mi közben nem tétlenkedtünk, mivel Ferinek ez volt az első repülőútja, illett valamiképpen megünnepelni. A nagyszájú utaskísérő srác nagyon hálás volt nekünk, hogy reggel nyolckor három sört és három Jägert vettünk tőle. Ettől mondjuk nem laktunk jól, bár Feri egy fél mondatban még azt is megemlítette, hogy ő tulajdonképpen az egész úton akart annyit költeni, mint amennyibe ez a kör került, de én fizettem.

A dortmundi terminál nem túl nagy, viszont elég kicsi. Az indulási időpontokat jelző táblán három oszlopban voltak a járatok, de a harmadik oszlop közepe már a holnap reggeli járatokat mutatta, szóval naponta kb. 25 gép száll itt fel és le. A terminál előtt négy buszmegálló volt, kicsit tanácstalanok voltunk, hogy merre induljunk, de odajött egy szőkés srác, és útbaigazított minket. Magyarul beszélt, de erős akcentussal. Nem is értettem a helyzetet... 

A buszon pár megálló után intett nekünk, hogy itt szálljunk le és mutatta a villamost, amelyikkel be tudtunk menni a központba. Nem szálltunk fel azonnal, hanem bementünk egy pékségbe reggelizni.

Ezek a villamosok ilyen hibrid jószágok, hol a felszínen mennek, hol meg alatta. Jegyet a megállóban lévő terminálokon lehet venni, jópár eurót elszórtunk, mire rájöttünk, hogy van háromszemélyes napijegy is, onnantól már nem vettünk mindenre külön-külön jegyet. A Westfalenhallét kerestük, a villamoson a térkép szerint megérkeztünk a parkhoz, leszálltunk és felmentünk a felszínre. Stadion nem volt, nagyon kellemes kertvárosi környezet viszont igen. Kicsit tanácstalanul állítottam meg az első járókelőt, egy mindenféle piercingeket viselő lányt. A kötött vagy horgolt rövidnadrágjáról Bob Marley sapkája jutott eszembe: színében és anyagában is.

(Fotó: http://www.igihe.com/imyidagaduro/ibirori/article/icyo-abantu-batandukanye-bavuga-ku)

A lány nagyon készségesen útba igazított minket, mutatta az irányt és hogy kb. öt perc gyalog, amit keresünk. Megköszöntük, elindultunk, beszélgettünk út közben. Pár perc múlva nagy loholással ért minket utol, és lihegve mondta, hogy ne haragudjunk már, de az előbb rosszul mondta, mert egy kicsit másfelé van, amit keresünk és nem öt perc, hanem tizenöt... 

Dél felé járt az idő, szükségét éreztük néhány sörnek. Németország, Dortmund, Borussia, szerintem mindenki rávágja negyediknek, hogy sör. Hát... nem. A Westfalenhalle az nem egy stadion vagy sportcsarnok, hanem legalább hét egy akkora területen, mint fél Eger. Mi becsülettel körbesétáltuk az egészet, egyrészt hogy megtaláljuk az esti koncert helyszínét, másrészt hogy le tudjunk ülni valahová meginni kettő–kilenc sört. A küldetés első fele sikerült, a másik fele – egyelőre – nem. Se egy étterem, se egy söröző, se egy kocsma nem akadt az utunkba, viszont sétáltunk egy jóízűt. Végül, mikor meglett az esti helyszín, lementünk az U-Bahn megállójába és bevillamosoztunk a belvárosba. Ugyan csak három-négy megálló az egész, nem nagy távolság, de mintha egy másik városba csöppentünk volna. Bratwurst és pár sör, életmentő volt.

(Kép: http://www.gospelherald.com/articles/59162/20151027/germans-worry-eating-bratwurst-sausages-amid-who-processed-meat-warning.htm)

Kora estig a belvárosban sétáltunk, nézelődtünk, eszegettünk, iszogattunk. A villamoson szinte mindenki a koncertre jött, jó tízezer ember lehetett kíváncsi rájuk aznap.

A két évvel ezelőtti fiaskó szerencsére nem ismétlődött meg. Jó koncert volt, minden a helyére került. Valószínűleg negyvenkét éves leszek, vagy már majdnem annyi, amikor legközelebb Knopfler-koncertre megyek. Azt hiszem, holnap veszek egy jó hosszú centit, hogy legyen mit vágni addig is.

Két dolgot szeretnék:

1. ha ez az ember 100 évig élne,
2. 100 éves korában is tudna még (legalább) ennyire zenélni

A Dortmundba látogatóknak pedig két jótanács a túléléshez:

1. Aki a Westfalenhalle(n) felé jár, és nincs meccs, de szívesen meginna egy sört, az okvetlenül vigyen magával, tudniillik ott nem fog kapni. Megdőlt az a biztosnak tűnő tétel, hogy ahol német ember és/vagy focihoz kapcsolódó dolog van, ott sör is van.
2. Aki pedig a reptéren szeretné tölteni az éjszakát, az sátrat is vigyen a sör mellé, és próbáljon meggyőzően érvelni, ha a rendőrök rákérdeznének, hogy mik a tervei. A repteret ugyanis bezárják éjszakára. 

Ez utóbbit mi nem tudtuk, és direkt azért nem foglaltunk szállást sehol, mert a reptéren terveztünk éjszakázni. A reptéri biztonsági 23.58-kor tárgyilagosan közölte velünk és a másik három-négy csövessel (tökéletes angolsággal), hogy a terminál éjjel zárva van, de nem kell kimenni az utcára, a két fotocellás ajtó között kivárhatjuk, amíg újra kinyitják. A külső ajtó nyitva lesz, bármikor kimehetünk és visszajöhetünk, szemben a benzinkúton lehet venni ételt és italt. A terminál hajnal 3-kor nyit ki újra, addig vigyünk ki magunkkal székeket az étteremből. Kétszer elmondta türelmesen, és segített széket hozni.

Aztán 2.47-kor kinyitotta a terminál ajtaját és beengedett minket.