Széles mozdulatokkal integet a parkolóőr, hogy menjek tovább, kint van a szélvédőn a mozgássérült igazolványom, nem kéri el az ezerötszáz forintot. Még több mint másfél óra van a kezdésig, de a mélygarázs már szépen telik. Egy bukaresti rendszámú limuzin rutinozik előttem, szűkek a parkolóhelyek, csoda, hogy befér.

A parkolóból a bejárat szintjére vezető kettes lépcsőház pont olyan, mint hat éve: ki van írva egy papírlapra, hogy VIP, de nincs világítás és erős húgyszag van. A liftben egy kedves házaspár beszélget, megvitatjuk, hogy a jegyen nyolc órai kezdés van, de a neten több helyen is este hét óra szerepelt. Már nyitva van az Aréna, sokan vannak de nincs tömeg. Engem személyesen O.J. Simpson enged be, akcentus nélkül kíván jó szórakozást, sajnálom, hogy nem lőttem vele egy szelfit, tényleg megdöbbentő volt a hasonlóság.

Ötszázötven a félliteres ásványvíz a büfében, a lány azonnal felbontja és önti ki a félliteres műanyag pohárba, úgyhogy lényegében hiába is mondom neki, hogy nem kellene. – Biztonsági előírás, muszáj pohárban adnom – mondja. Nesze neked műanyagmentes hónap!

Odabent füst van. Nem büdös, nem csípi a szemem, de határozottan zavar. Kevés ember ült még le a helyére, szinte üres a lelátó. Idén már nincs küzdőtér, egészen a színpadig székekkel van tele a földszint is. Abban reménykedem, hogy legalább a közvetlen környezetemben normális emberek lesznek és nem teszik tönkre a koncertet azzal, hogy végigpofázzák az egészet. Volt már olyan is, nem jó emlék.

Knopflerék pontosan nyolckor kezdenek. Egy talpig Union Jackbe öltözött behemót ember bődül el, hogy Goooooooood evening, ladies and gentlemen, please welcome back to Budapest Maaaaaaark Knopfler!, de olyan hangerővel, hogy mikrofon nélkül is hallanánk. Neki mára ennyi volt a feladata, meg is tapsoljuk, pontosabban neki is jár abból az ovációból, amely már Knopflert üdvözli.

Közben sötét lesz és kezdetét veszi egy jó negyedórás szerencsétlenkedés, amely során honfitársaink megpróbálják a jegyükön található háromjegyű számot összepárosítani a szektorokat jelző számokkal. Úgy látom, nappali fénynél sem menne mindenkinek... Biztosan nem fogom megérteni, miért nem elég másfél óra arra, hogy a koncert előtt mindenki megtalálja a helyét és miért hosszú két óra, hogy azalatt nyugton is maradjon mindenki. Azt az algoritmust viszont nagyon szeretném tanulmányozni, amely ennyire biztosan osztja pont ezeknek az embereknek pont a sorokban a legbelső székeket. Egy-egy ember miatt 15-16 másiknak kell felállnia, a Why Aye Man és a Corned Beef City nagyjából azzal telik, hogy ők is leülnek végre a helyükre.

Talán a Sailing to Philadelphia elejére lesz csend. Szokatlanul lassan játsszák, de így is jó. Ez a szám mindenhogyan jó. Végre elkezdődött, amiért jöttem. A látvány szokás szerint visszafogott, sok változás nincs a korábbi évekhez képest, Glenn Worfon – a basszusgitároson – talán még az ing is ugyanaz, mint hat éve ugyanitt. Vagy négy éve Dortmundban. De valami mégis szokatlan, idő kell, hogy rájöjjek micsoda: Mark Knopfler énekel. Tudjuk, hogy nem szokott, inkább beszél, inkább csak elmondja-dörmögi, mint elénekli a szöveget, de nem ma. Egy hónap múlva hetvenéves lesz, most meg ott áll a színpad közepén és énekel. A lemezen James Taylorrel, persze, azt a hangzást várom most is – hiába. De így is csupa libabőr vagyok végig. Guy Fletchert nézem közben, ő nekem nagy kakukktojás. Kezdettől fogva az az érzésem, hogy ez az ember nem nagyon tud zenélni, de mégis elképzelhetetlen nélküle mindaz, amit Knopfler művel. A szám végén őrjöng az Aréna.

Szokatlanul sokan vannak a színpadon, összesen tizenegyen. A korábbiakhoz képest van egy extra dobos, Ian Thomas, de ott van mellette Danny Cummings is, a megszokott ember. Ő mindenféle csörgő-zörgő hangszereken játszik ma, de egyszer-kétszer dobol is, viszont végig nagyon jól érzi magát. És van két ifjú titán Rezes Bandi, ők ketten együtt is nagyjából csak feleannyi idősek lehetnek, mint Knopfler egymaga. Ilyen eddig nem volt, de határozottan el kell ismernem, hogy a szaxofon és a trombita (illetve időnként piszton) baromi jól szólnak együtt. Meg úgy egyáltalán. Nekem nagyon mókás látvány ez a két (nagyon) fiatal srác: miközben a színpadon egy-egy szám alatt időnként megőrülnek a hatvanas-hetvenes nagypapák, ők ketten csak állnak vigyázzban a kis pódiumukon és fegyelmezetten (továbbá döbbenetesen jól) zenélnek. Nem tudom miért, de egy régi Paul McCartney-film, az Add át üdvözletem a Broad Streetnek (Give My Regards to Broad Street) jut eszembe róluk. Abban a filmben van egy hosszabb jelenet, amelyben McCartney és Ringo a stúdióban veszik fel a Yesterdayt és még két másik dalt, és a zenészek között van három kürtös és egy harsonás. Azok is fúvósok, azok is britek, mint ez a két legény itt, ma este. Biztosan ezért...

Részlet a filmből:

(Itt 5:13-tól a fúvósok:)

Nem lesz ma a Telegraph Road, sem a Brothers in Arms, de a Sultans of Swing sem. A Once Upon a Time in the West nem is pótolta ezeket, de ha egyszer mernék nem eljátszani a Romeo and Julietet, abból biztosan botrány lenne. Ma nem (sem) lett, és kellett hozzá négyszer élőben hallanom az elmúlt tíz évben ahhoz, hogy tudjam: így még sose hallottam. Ez az az élmény, amit teljesen felesleges lenne még megpróbálni is leírni. Nem tudom, milyen lehet egymilliódik alkalommal eljátszani valamit úgy, hogy azt higgye a közönség, hogy szívesen csinálja, de hitelesnek tűnt. Richard Bennett is eljátszhatta azt a pár ütemet, ami ilyenkor az ő dolga a vége felé, szépen csinálta.

(Knopfler rászólt az egyik nézőre, aki vette az egész dalt a telefonjával, hogy hagyja abba. A marhája bekapcsolt vakuval próbálta felvenni, ez zavarta Knopflert. Koncert elején nem mondták be, hogy nem szabad, és bár a hivatalos weblapon ki van írva a recording policy, valószínűleg Mark is tudja, hogy annak viszonylag kevés a visszatartó ereje. Vajon hány tera- vagy petabájt lehet ezekből a koncertanyagokból a Youtube-on? De azért az milyen vagány lehet már, amikor kérdik tőled a haverok másnap, milyen volt a koncert, te meg mondod, hogy ja, király volt, Knopfler még rám is szólt!)

Ma itt éreztem először azt, amit tíz éve a koncert végén hazafelé a kocsiban: kellene keresni valami olcsó repjegyet a hátralévő koncerthelyszínek valamelyikére. Gyorsan végig is néztem, hol lesz még koncert Európában. Lengyelországba (Krakkó, Gdańsk) ma-holnap már biztosan nem tudok eljutni, de lesz két egymást követő este Rómában a hónap közepén... Viszont ha már Romeo and Juliet, akkor talán inkább Veronába kellene elmenni megnézni. Megint őrjöng a nézőtér.

Knopfler beszél. Sokat és sokáig – korábban ez sem volt jellemző. Elmondja, hogy amikor először járt itt, akkor még fiatal volt, de most már megváltoztak a dolgok. Abba is hagyná már, de sajnos imádja azt csinálni, amit csinál, hogy zenélhet az embereknek.

Két szám jön az új albumról, végülis mégiscsak emiatt (is) van ez a turné. A Matchstick Man előtt elmeséli, hogy fiatalkorában rengeteg stoppolt, tulajdonképpen mindig mindenhonnan mindenhová stoppal ment. Megkérdezi, hogy mondják magyarul, hogy hitchhike. Többször is megkérdezi, a közönség morajlik, ezer százalék, hogy nem hallhatja, nem érti, többféle verzió is elhangzik. Szóval biztosan készült a koncert előtt, mert egy idő után bemondja, hogy „ahá, stopautó”, és innentől kezdve a „hitchhike” helyett próbálja is azt mondani mindig, hogy „stopautó”. Egy karácsonyi történetről mesél, amikor karácsony napján állt az úton és épp nem jött se egy autó, se egy teherautó, se egy busz, se nyulak(???), csak a hó volt körülötte, meg a kék ég és napsütés. Aztán eljátssza a Matchstick Mant. És a végén megköszöni: „koszonem, you are so sweet...” És azt mondja Richard Bennettnek, hogy „baratom”. Nem nagyon megy neki a magyar, pedig viszonylag közismert, hogy az apja egy miskolci építész volt, aki a '30-as években emigrált Skóciába. (Azt viszont én sem régóta tudom róla, hogy balkezes. A gitárt nem úgy fogja. Persze attól még tudhatna magyarul.) Végig csönd van a nézőtéren, csak néha nevetünk, amikor vicceset mond és tapsolunk a végén. Sokáig.

Most jön a zenekar bemutatása. Megtudjuk, hogy összesen negyvennyolcféle hangszeren játszanak a zenekar tagjai: ő és a barátai, de hogy ebből ki mennyin és mifélén, azt már Knopfler sem tudja felsorolni – ő csak gitározik, mondja. És tényleg. Belegondolok, mekkora forgatókönyv kellhet ehhez az estéhez, hogy mindenki pont azt a hangszert kapja kézbe vagy a keze ügyébe, amely(ek)re a következő számhoz szüksége lesz. Minden taps/őrjöngés alatt bejön egy csomó road a színpadra, minden zenésztől elveszik a régit, odaadják az újat, mire elül a taps, eltűnnek ők is. Régen azt hittem, hogy Knopflernek van öt-hat gitárja: van a Les Paul, a Stratocaster, a Telecaster, meg a rezonátorgitár a Romeo and Juliethez (Telegraph Roadhoz stb.)... na, hát Telegraph Road nem volt, de csak a rezonátorgitárból volt minimum kettő. Viszont nem a jólismert ezüst színűből, ez most sárgásbarna volt. Illetve ezek.

Nem minden szám szövegét értem még ma sem pontosan. Főleg a régiekét. A zene alapján mindről volt valamilyen elképzelésem, hiszen mindegyiknek van valamilyen hangulata. Aztán sokszor megtörtént az, hogy amikor megpróbáltam lefordítani, megérteni, miről szól az egyik vagy a másik, igen erősen meglepődtem. A Done with Bonaparte is ilyen volt. És ahogyan Romeo and Juliet nélkül, úgy enélkül sem szokott koncert lenni. A csúcs az a verzió, amelyiket Emmylou Harris-szel játssza az All the Roadrunning DVD-n. De azért ma is jó nagyot bólintottam a végén: ez (is) rendben volt.

 A Heart Full of Holes-ra nem emlékeztem korábbról. Lehet, hogy hallottam már korábbi koncerten, de most meglepődtem, hogy bekerült. Nem tudom, mennyire volt szándékos, de nekem nagyon tetszett, hogy a fejgép fénye visszacsillant a fent említett sárgásbarna rezonátorgitáron és ezzel tudta pásztázni a közönséget, miközben játszott és énekelt.

Aztán egy kis idő kellett, hogy rájöjjek: a trombitás és a szaxofonos fiú épp a Your Latest Tricket vezeti be. Az On the Night albumon legendás, ahogyan Chris White játssza, de szerintem ez a mai jobb volt – nincsenek szavak. A Postcards from Paraguay vége után megint őrjöngött az egész Aréna.

Nagyon vártam az On every Streetet, az On the Night DVD-n az az egyik kedvencem. Talán ezért nem is lett olyan, mint amilyennek szerettem volna. A Speedway at Nazareth-nek pedig más helyre kellett volna kerülnie, mert már mindenki a Money for Nothingot várta. Itt kaptuk meg azt, amit a korábbi koncerteken a Sultans of Swingnél szoktunk. (Knopfler egyszer azt nyilatkozta, hogy a Sultans of Swing az ujjgyakorlat nélkül már nem lenne eljátszható egy koncerten sem, mert a közönségnek csalódás lenne úgy, pedig eredetileg nem is volt benne. De jó sokáig szokta húzni a hallgatóság idegeit, mire végre eljátssza azt a pár hangot.) Na, ma este ugyanez volt pepitában: Guy Fletcher jó sokáig kukorékolta fejhangon, hogy „I want my MTV”, a dobosok szép lassan megőrültek, erre a közönség is. 7-8000 ember biztosan várta, hogy Knopfler kezdje már el játszani azokat a legendás riffeket, aztán végre megjött, amire vártunk. Itt már nemcsak a végén volt őrjöngés.

Knopfler mellett – szerintem – a hegedűs John McCusker volt (ma is) a legzseniálisabb zenész. 2010-ben Mark egy zöld színű háttámlás széken ülve turnézta végig a világot a Get Lucky-val (valami zűr volt a hátával és csak így engedte neki az orvos), Budapesten is így énekelte a Piper to the Endet. Abban bíztam, hogy most is ugyanúgy fogom hallani ezt a dalt. Nem így lett, de a trombita és a szaxofon nem tudta elrontani ezt sem. (Ez a videó Lyonban készült arról a turnéról.)

A legelső koncert – amelyen ott voltam – a Going Home-mal ért véget 10 éve, ma is ez volt az utolsó szám. Biztos van, aki nem tudja, hogy ez eredetileg egy filmzene, de ha lehet mondani, hogy van olyan film, amelyen túlnő a saját filmzenéje, akkor az a Local Hero. A zenét több ezerszer meghallgattam már (itt 0:35-nél kezdődik), de egyszer most már tényleg meg fogom nézni a filmet is, becsszó.

Az a pár ezer néző, aki ott volt az Arénában július 9-én este, egy kicsit jobb ember lett ez alatt a két óra alatt, mint amilyen azelőtt volt. Ugyanezt ugyanígy – valószínűleg – már nem fogjuk többet hallani.

De most nem akarok erre gondolni.

Köszönjük, Mark!