A lakótelepről költöztünk az Alkotmány térre még 1980-ban. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legkisebb, a hattagú családnak szűkös volt már a kétszobás második emeleti panel. Bár a VII-es épület az Ifjúsági lakótelepen talán még nem is panelból épült, ettől függetlenül abból költözünk a „kistérre”. Nem tudom, miért kistér, de mindenki így nevezte a Béke-telepen, egykor nagy bulik lehettek ott, a városi sportpálya mellett. Én 1975-ben születtem, és amikor odaköltöztünk, én voltam a kistéren a kis csipasz. Volt ennek előnye meg hátránya is. A tér tele volt 14–16 éves kamaszokkal – nagyapám szavával: surbankókkal –, mind a legidősebb nővérem társaságát keresték az első pillanattól, mert ő volt leginkább hozzájuk illő korban. Meg hát, hiába no, szép nő volt a legidősebb nővérem már akkor is, és ez azóta sem változott semmit. Tulajdonképpen nekem az összes testvérem szép volt és máig is azok, mindkét nővérem és a bátyám is... én meg okos lettem, így sikerült. Végülis az is valami.
Vira, a szembeszomszédék lánya a fiatalabb nővérem legjobb barátnője volt sokáig. Néha, amikor soká ért haza, és anyu emiatt balhézott vele (néha nagyon csúnyán összekaptak), a nővérem képes volt hajnal kettőkor átmenni Fabóékhoz, hogy Viránál aludjon. Vira nővére, Ili Szabó Sanyihoz ment feleségül, emlékszem, milyen nagy dolog volt a kistéren, amikor ikreik születtek. Később, amikor már főiskolás lettem, hozzájuk mentem gyerekrajzot kérni a fejlődéslélektan beadandómhoz.
Velem jobbára Gyula cimborált (aki két évvel volt nálam idősebb és tőle tanultam meg azt a szót, hogy „bazmeg”), sokáig azt hittem, hogy ő is csak azért, mert a bátyámmal akart spanolni. Később tőle tanultam motorozni meg horgászni, de ő mindkettőt jobban tudja nálam azóta is. A többi kamasz azonban többnyire ügyet sem vetett rám a kistéren, esetleg a testvéreimmel való jó kapcsolat kialakítása és/vagy fenntartása miatt, vagy ha valami hülyeséget csináltam. Arra is volt példa, több is, de hamar rövidre zártuk. Úgy emlékszem, mindig béke volt a Béke-telepen.
Berci bácsi, a szomszédunk az első pillanattól nagyon szeretett, hogy találkoztunk 1980 áprilisában. Hallókészüléket viselt, és szerettem náluk lenni, gyerekkoromban ott is voltam állandóan, aminek Juliska néni, a felesége valamiért nem nagyon örült. Az ő kertjük mindig nagyon szépen rendben volt, hát persze, hiszen Berci bácsi kertészetben dolgozott, mielőtt nyugdíjas lett. Tőle kaptam akkoriban a vitaminszükségletem 75%-át, mindig minden idénygyümölcsből meg -zöldségből adott kóstolót, de nem ám a családnak, hanem kizárólag nekem, 1-1 darabot. Én voltam az ő „kis szomszédja”, így hívott mindig. Nagyon jóságos ember volt és én nagyon szerettem nézni, ahogy a bicskájával darabolta fel a növényeket nekem, valamiért úgy jobban ízlettek, mintha csak ideadta volna őket. Egyszer karalábét kaptam tőle, benne is maradt a jobb felső 1-es tejfogam, ami akkor egyébként már nagyon mozgott, ideje is volt, hogy kiessen. A régi öregek szerintem pontosan tudták azt, hogy mikor minek van ideje, szerintem Berci bácsi direkt úgy ültette a karalábépalántát azon a tavaszon...
Berci bácsi miatt vagyok képes ma is bármilyen nyers zöldséget imádni, beleértve a krumplit is. Augusztus végén épp azt szedte fel a kertjében, hát abból kértem, nevette nagyon, hogy azt is megettem nyersen, de tényleg szeretem ma is, mindig megeszek egy-két darabot most is, amikor főzéshez épp krumplira van szükség. Céklát viszont – úgy emlékszem – sosem termelt az öreg, azt azóta se szoktam választani, ha választani lehet. Se nyersen, sem sehogy. Ha nagy leszek, olyan kertet akarok, mint az övé volt. De cékla az enyémben se nagyon lesz.
A mi kertünk nem volt ilyen pedáns annak idején. Nagynak nagy volt, de két, később egy pedagógus szülőnek nem nagyon volt ideje arra a négy gyerek mellet, hogy mindig rendben tartsa. Volt egy szőlőlugas, amit egyszer Vesze Feri metszett meg, utána négy évig nem volt gond a szőlővel, mert egy szem se termett rajta. Voltak gyümölcsfáink, például egy nagyon finom nyári körtét termő körtefa, ilyet mindenképpen akarok a mostani kertünkbe, ide, Felsőtárkányba. (Viszont ehhez jó lenne tudni a nevét...) Aztán volt többféle szilvafa, meg a nyári körte mellett két másik fajta körtefa is. Az egyiket mi kormos körtének mondtuk, most ugyanezt Bosch Kobak vagy mifene néven lehet megvenni elég drágán a Tescóban.
Az íze ugyanaz, de ez utóbbit márciustól februárig árulják, a miénk meg csak szeptemberben és októberben volt szedhető. Voltak meggyfáink is, és egy jó nagy diófa. Apró diók termettek rajta, nagyon kemény héjjal, nagycsoportos óvodás koromban hetekig fekete volt a kezem a zöld héjának a levétől, nem lehetett lemosni, meg kellett várni, amíg lekopik. A friss dió csípte a nyelvem, mégis ettem. Ma is szeretem, a dédi mázsaszám pucolja Galgamácsán, időnként ad belőle egy nagyobbacska zsákkal héjastul, és több zacskóval megtisztítva is. Bejglit ritkán csinálunk belőle, mert elfogy a zacskóból, még mielőtt ledarálnánk. Aztán volt még Mezőtúron egy birsalmafánk, hóvirág nőtt a tövében, mindketten szerettek az udvari budi mellett élni. Volt ezen kívül egy naspolyafa is, de azt sokáig nem szerettem, és tulajdonképpen ma se nagyon.
És állt a ház ajtaja előtt egy barackfa. Szerintem már nem is laktam otthon, hanem Egerbe jártam a főiskolára, amikor rájöttem, hogy a kajszibarack meg a sárgabarack az alighanem ugyanaz a gyümölcs. Mi rózsabaracknak mondtuk azt, amit szedtünk róla, nem volt túl nagy szemű a termés, de rendszertanilag szerintem az előző kettővel egyezett. Érdekes módon 1980-tól 1994-ig nem emlékszem olyan évre, hogy elfagyott volna a termés. 1994-ben aztán kiszáradt a fa, úgyhogy ki kellett vágni.
Tavasszal a legelső növények között kezdett virágozni, egyik napról a másikra lett teli barackvirágszínű virágokkal, tényleg olyan volt a virága színe, mint a barackvirág, most, hogy visszagondolok rá. Jöttek a méhecskék is, ha már langyosabb volt az idő, de ez általában még márciusban volt, és olyankor még nem mindig volt méhecske.
Ez volt az első fa otthon, amire fel tudtam mászni. Fel is másztam rá sokszor, egyszer jöttek anyu tanítványai, és én a fán voltam, de nem köszöntem, mert úgy gondoltam, hogy úgyse látnak. Ők se köszöntek, pedig alighanem láttak, mert ezen a fán túl sok levél sosem volt, és ahogy visszaemlékszem, az ereszcsatornába sem láttam bele, tehát a fejem nem lehetett még három méter magasan se, tehát körülbelül 1.80 magasan állhattam egy ágon. Elég vaknak kell ahhoz lenni, hogy valaki ne lásson meg egy szemmagasságban lévő gyereket a fán. Hatéves voltam ekkor, azt hiszem.
De nem ez a lényeg, hanem a lekvár, ami ebből a barackból készült. Anyu mindig főzött vagy 40-50 üveggel, mert legalább ennyit termett minden évben. Illetve ennél sokkal több is, mert mi, gyerekek eszegettük szépen, amint már nem méregzöldek voltak a kis bogyók. De annyi volt mindig a termés, hogy hiába ettük zölden vagy félig megérve, még így is volt bőven, ami beérhetett. Egyszer aztán nem volt kedve vagy ideje anyunak hat fazékkal főzni, ahogy szokott, ezért kettővel átvitt Sípos Feri anyukájának, úgy emlékszem, nagyon örültek neki. 3-4 óra múlva Sípos Feri egy félkilós szelet kenyérrel jött át, amire kb. egy fángli friss lekvár volt kenve, hogy Esztike néni, ez annyira finom, hogy ilyet én még az életbe nem ettem, és tömte is magába, mint aki nem evett egy hete. Ferivel azon a nyáron nagyon jó barátok voltunk, az utca túloldaláról is előre köszönt olyan 400 méter távolságból, ha meglátott minket, hogy csókolom, Esztike néni, van-e még barack.
Ennek a lekvárnak az illata jutott eszembe, amikor az előbb kibontottam a pálinkát, amit Józsi barátomtól kaptam kóstolóba, úgyhogy most akkor meg is kóstolom. Ma adta ide a nagyobbik fia, Dávid, ide jár a főiskolára bortechnológusnak, délelőtt hívott, hogy menjek érte a Berzébe.
(A képek forrása: http://mkskft.hu/mesv/images/upload/meztr.jpg, http://kiskert-kiskonyha.blogspot.hu/2011/08/korte-bosc-kobak.html, http://csanadlimoza.blogspot.hu/2011/07/rozsbarack.html, http://tik.ektf.hu/tanacsadas/leanyka_uti_kollegum)
