Tegnap az OORI-ban volt dolgom Pesten, még egészen hideg volt reggel, amikor elindultam. Valójában nem is Pesten, hanem Budán, de ha egészen pontos akarok lenni, akkor leginkább Budakeszin van ez a kórház: a Szanatórium utca egyik oldala még Budapesthez, a másik viszont már Budakeszihez tartozik. Az intézet a Szanatórium utca végén van, mindjárt a vadaspark mellett, egy jó nagy területen sok épülettel az erdő közepén, szóval nagyon szép helyen. Tulajdonképpen teljesen mindegy is, hogy melyik városban.

Nyomasztónak kellene lennie az egésznek, mégsem az, pedig ahogy belépsz az épületbe, máris felhívod magadra a figyelmet, mert a bent lakók nagyobbik része nem tudná ezt utánad csinálni. Aki két lábon jár itt, az nagyobb valószínűséggel látogató, mint beteg. Esetleg itt dolgozik, de akkor fehér nadrágban van, és kék, zöld, rózsaszín vagy egyéb színű pólóban, attól függően, hogy mi a munkája. Az orvosok teljesen fehérben vannak, de azokat úgyis azonnal felismeri mindenki egy kórházban.

Az itt lakó betegek vagy páciensek – hiszen nem feltétlenül betegek, akik itt laknak – nagyobbik része kerekesszékkel közlekedik, és sok embernek hiányzik valamije. Kinek a keze, kinek a lába, kinek melyik, kinek mennyi. Ha lettem volna már frontkórházban, az lehet ilyen, csak itt nem lövöldöznek a falakon kívül. Meg körülbelül ugyanannyi nő van, mint férfi, és a büfében valószínűleg még annál is rosszabb kávét adnak, mint a fronton.

Korán érkeztem, és mivel először jártam ott, ahová tegnap mennem kellett, keresgélnem kellett a nevet az ajtókon. Rám is szóltak azonnal, mit keresek. Elmondtam, útbaigazítottak. Ketten voltak, kedvesek, fiatalok, lányok, csinosak, kerekesszékesek.

Leültem az ajtó előtt, és vártam. Igazság szerint nem beszéltünk meg konkrét időpontot: a doktornő csak annyit kért három hete a telefonban, hogy délelőtt érjek oda, augusztus 25-én. Most látom a nevét az ajtón: ő az osztályvezető főorvos.

A szobából két férfihang szűrődik ki, egy rekedtes-dohányos, meg egy olyan átlagos hétköznapi. Ahogy a mély hangú, rekedt ember hangját hallom, régi nevek jutnak az eszembe: Románc, Fecske, Kossuth, Terv, Munkás... Ezeket sose bírtam elszívni, annyira erősek voltak, de már lassan 19 éve, hogy abbahagytam. Akkor 90 Ft volt egy doboz Multi, most fogalmam sincs, mennyi lehet. De azért unalmamban megpróbálom nagyjából kiszámolni, mennyit spórolhattam meg azóta, hogy nem szívom.

– ... mert a játékos, az csak az adás-vétel tárgya, érted. Nem azon múlik, hogy milyen a csapat. Az edző...
– Na jó, de a Barcelona is. Ott is csak Messi ér valamit. A többi csak úgy szaladgál cél nélkül. Nézted az összefoglalót tegnap?
– Persze, hogy néztem. Én nem is értem ezt az egészet. Utálom, érted? Utálom. A Manchester, na az is már...! Komolyan mondom, én már nem is nézek inkább focit. Amúgy is csak felbosszant. Meg rajtad kívül itt nem is lehet erről beszélni, én már hatvankét éves vagyok, Gabi, de mással én nem tudok a fociról beszélgetni. Milyen dolog az?

Ekkor kopogtam be.

– Igen! – nézett ki az asszisztensnő. Nem volt magas, nem volt alacsony, nem volt szép, nem volt csúnya, csak borzasztóan rekedt. Az övé volt a mélyebb hang. – Kihez jött?
– Én... a doktornő..., a főorvosnőhöz, Tömösk...
– Mára? Honnan jött?
– Egerből, vagyis Felsőtárk...
– Ja, emlékszem. Maguknál volt edző a Détári. Az minek ment el maguktól? Meg minek is ment oda?
– Azt én nem tudom, kérem, én a doktornőhöz...
– Ért maga a focihoz?
– Nem nagyon. Igazság szerint nem is érdekel a foci. Pedig a sógorom, a Nagy Misi...
– Akkor üljön le odakint és ott várjon. A doktornő vizitel, mindjárt jön.

Leültem. Egy kicsit még elemezték a Fradi–Chelsea-t, meg úgy általában a Fradit és a magyar focit, aztán kijött a másik, a hatvankét éves. Valamikor magas ember lehetett, de most olyan görbén tartotta magát, hogy ha elmegyek előtte, biztosan beütöttem volna a fejemet az orrába. Teljesen fehérben volt, de nem hiszem, hogy orvos lett volna, inkább beteghordó, vagy amolyan mindenesféle. Minden kórházban, minden osztályon van ilyen mindenes, nagyjából így is néz ki mindenhol. Bozontos szőke haja volt, első ránézésre, ha nem is hajléktalan, de mindenképpen egy hobó benyomását keltette. Még többször láttam a délelőtt, de nem szólt senkihez, csak mindig ment valahová. Feltűnően rosszkedvűen.

Amikor sorra kerültem, már gyorsan mentek a dolgok. Megmérték, hogy két perc alatt 160 métert tudok menni (tudok többet is, de nem akartam rohanni), meg hogy a FIM-skála szerint 126 pontot értem el. A FIM-skálán legfeljebb ennyit lehet elérni, ez a maximum, de mást nem tudok erről a skáláról, csak még azt, hogy Anitának hívták a gyógytornász hallgatót, aki kiszámolta nekem, hogy 126 pontot értem el rajta.

Egy óra után indultam el haza, akkor már olyan meleg volt, hogy le kellett engedni az ablakot a kocsiban, és azon járt az eszem, hol lehet az a pénz, amit 1996 óta megspóroltam a cigarettán...

A kép forrása: www.rehabint.hu/images/headerslideshow/oori_bird.jpg)

Mika István barátomnak írtam egyszer e-mailben Bálint gazdáról, mielőtt ő találkozott volna Gyuri bácsival személyesen a 95. szülinapján, hogy interjút csináljon vele...

„István, Bálint gazdát körülbelül azóta rajongom, amióta az eszemet tudom. Péntekenként azért kellett sietni velem haza az oviból (a boldog nyolcvanas években), mert néznem kellett az Ablakot, különben balhét rendeztem és ez tényleg igaz! Pedig Bálint gazda akkor is hatvan fölött járt már, de kicsit hasonlított az anyai nagyapámra, főleg az ősz bajusza, pedig az én anyai nagyapám pékmester volt Túrkevén, nem pedig kertészmérnök az Ablakban, de mire én óvodás lettem Mezőtúron, ő már Kazincbarcikán lakott és nyugdíjas volt. Ritkán találkoztunk, "a" Bálint gazdának meg pont olyan volt a bajusza, szóval szerintem a bajusz lesz a kulcs. :)

Nagyon szeretem és nagyon tisztelem azt az embert. Gondolkodnom kell, hogy még kiket, ha ővele együtt kell említenem valakit.

Péter”

https://www.facebook.com/balintgazda/photos/a.448112637056.221743.377103837056/10152424572602057/?type=3&theater

(A fotó innen van: http://www.balintgazda.hu/mediaszereplesek/mit-csinal-most-balint-gyorgy.html)

Janka tegnap ilyen nyári táborban volt, és elmentek megnézni a kisnánai várat. Ennek egyrészt nagyon örülök, ugyanakkor megesz a fene, mert én még nem voltam megnézni és nagyon kíváncsi vagyok rá. De nem ezért írok.

A várban Jankáéknak elmagyarázták ezt a történelem-izét, törököstül, elásott kincsestül, ásatásostul, mindenestül. Azóta képben van. Úgyhogy amikor ma végre nekiállhattam gyomlálni, mert éppen nem esett az eső, az egyik ágyásban ő is nekilátott keresgélni. A feltárás során több millió éves OSB-lap-, bálamadzag- és sörösüvegdarabok kerültek elő, valamint egy koponyadarab, amely kizárólag egy dínócsontváz része lehet, vagy pedig egy fél kacsafej. És mivel volt mellette faszén is, ez annak a jele, hogy a törökök azon sütötték meg, és a csontot azért ásták el, mert nem volt kutyájuk – mondta, és nem találok hibát az érvelésében. A British Museum különgépe a szakértőkkel már úton van.

2005-ben voltam Egyiptomban a tanszék pár hallgatójával és munkatársával. El-Mansoura szép hely volt a maga módján, meg a kairói bazár is, de az utóbbi helyen én igazán rosszul éreztem magam, hát még a pénztárcám... Alkudni tudni kell, ők viszont az olyanokból élnek, mint én, valószínűleg így megy ez már pár ezer éve őnáluk, pontosabban ezért megy még mindig egyáltalán.

Aztán a vendéglátóink a látogatásunk utolsó napjaiban buszra raktak bennünket, és egy tízensok órás utazás után végül Sharm-el-Sheikhben szálltunk le. Nahát, az maga a csoda a semmi közepén, aki még nem járt ott, az feltétlenül menjen el egyszer, de nem arra vagyok büszke, hogy én már ott is voltam, hanem hogy az egyik arab kísérőnk barátnője azt mondta a szálloda ajtajában, hogy szerinte én hasonlítok Robin Williamsre.

Mindenki előre köszön, a nők mosolyognak, a férfiak kezet nyújtanak, Pisti hideg sörrel fogad. Amikor időben érkezem, máris nekiállok hagymát vagy krumplit pucolni, húst összevágni, vagy amit éppen lehet csinálni. Már régóta Évike főz, de örömmel ad munkát mindenkinek, aki körülötte van. Újabban kést is, és ez mindenképpen innovatív, mert azelőtt azzal dolgoztunk, ami éppen a kezünk ügyébe került a menzán. Látom, hogy tényleg örül, ha mi is csináljuk, és nem bánja, hogy minden kockánál megkérdezzük: jó-e így, Évike, pedig otthon mindenki főz, tudjuk, hogy jó, mégis megkérdezzük. De hiába marad a végén ő maga munka nélkül, ha mi főznénk nélküle, az nem lenne olyan. Nem tudom, mit csinál máshogy, mint én, de az övé finomabb. Meg sose lehet tudni előre, hogy hányan fognak jönni, de valahogy mindig pont annyi készül, amennyi éppen elfogy: kidobni nem kell semmit.

Nem megyek oda senkihez és senki sem jön oda hozzám, mégis társaságban vagyok egész este, tizenöt évvel ezelőtti nevek jutnak eszembe, olyanok is, akikét tizenöt éve nem is mondtam ki. Mindenkiről tud valamit valaki, általában jó dolgokat. Akiről rosszat tudnánk, arról úgysem beszélünk. Van pálinka, van kispohár, és egy kosár egész este teli van friss pogácsával, azt is Évike sütötte, pedig negyvennél kevesebben nemigen szoktunk lenni, és aki arra megy, inkább ötöt vesz ki egyszerre, mint kettőt. Mégis épp csak akkor fogy el, amikor már gond lenne vele, hogy hová tegyük, hogy ne kelljen kidobni.

Senki se mondja, mikor kell enni, mégis egyszerre látunk hozzá, amikor elkészül a vacsora. Aztán amikor befejeztük, mindenki egyszerre beszél a körülötte ülőkhöz, de mindenki érti, amit neki mondanak és őt is érti mindenki, aki épp rá kíváncsi. Hangosak vagyunk, nevetünk, ordenáré dolgokat is mondunk egymásnak, de nem szól ránk senki, fogy a sör meg a bor. És megint körbejár a pálinka. Nem emlékszem, hogy tizenöt év alatt egy pohár is eltört volna.

Először a kismamák és a nagymamák indulnak haza, aztán azok, akiket köt a menetrend, végül már csak páran maradunk, megisszuk, ami még van, köszönünk Gabinak, és boldogan megy mindenki a dolgára. Gabi is a nagy hátizsákjával versenybiciklin, sose hiszem el, amikor látom, hogy már ötvenkét éves.

Az utolsó busszal jövök haza, nem kell fizetni. Egyszer megpróbáltam, de majdnem lezavart a sofőr. Gyorsan megyünk, egy csuklós busz szerintem nem is tud ilyen gyorsan menni. Amikor már a sorompónál járunk, a fiatal srác lecsukja a világítást odabent, együtt bóbiskolok a gyárból hazajövőkkel, csak a motor visít, meg szól valami zene a magnójából, de az nem hangos. Egyedül szállok le az Amigónál, a kutya már nem ugat meg a kerítésnél, ahol mindig káposztaszag jön a házból, csak hallom, hogy szaglászik utánam, de most még azt is némán tűri, hogy felszedek három-négy diót a földről, pedig egy méterre sem vagyok tőle. Hazáig éppen kitart a dió, vékony héja van, a markomban is meg tudom törni, pedig az emeleten van két zsákkal is, jut eszembe, azt is ehetném. Mégis keresgélek a cipőm orrával a vaksötétben, hátha találok még egyet-kettőt. Itthon meleg van és csend, ilyenkor mindig átalszom az éjszakát, és reggel kipihenten ébredek, valószínűleg Évike tesz valami titkot a vacsorába. Egyszer már igazán megmondhatná, mi az, hónapok óta, de lehet, hogy egy éve is felébredek minden éjjel, és vagy a tévét bámulom, vagy a plafont. És tizenöt évvel ezelőtti nevek jutnak az eszembe. Mi lehet most velük...?

(Fotó: Google Streetview)

Az OEP (az országos) felszólított hiánypótlásra. Vár tőlem egy papírt, amelyet az OEP (a megyei) állít ki nekem. Az OEP (az országos) a kérést levélben közli velem szeptember 17-én, de azt nem írja oda, hogy az OEP (a megyei) kellene, hogy odaadja nekem ezt a papírt, hogy elküldjem az OEP-nek (az országosnak). Az OEP (az országos) a telefonban nagyon készséges, de pontosan ő sem tudja, amikor felhívom, hogy merre keressem ezt a nyomorult papírt, azt javasolja, forduljak a kórházhoz, aki az egész ügyet elkezdte intézni, majd az tudja. Tudniillik a főorvosnő, aki rászánta az egész délelőttjét, hogy írjon rólam/nekem másfél kilónyi dokumentációt, kétfelé kellett, hogy postázza a paksamétát. Az egyik felét az OEP-nek (az országosnak), a másik felét meg az OEP-nek (a megyeinek). Amit az OEP-től (a megyeitől) nekem kellene visszaküldenem az OEP-nek (az országosnak), csak hogy pontosan értsd.

Gimis (hülyeséget beszélek: szakközepes) koromban voltam három vagy négy egymást követő nyáron Romániában táborozni. Nem nagyon akarnék most belemenni, hogy Erdélyben-e vagy a Partiumban, alapvetően tökmindegy. A legelső utazás előtt teljesen határozott elképzelésem volt arról a borzalomról, a nyomorról és a kilátástalanságról, amit majd látni fogok, mert még nem volt két éve, hogy megdőlt a Ceauşescu-rezsim. Láttam a tévében a lövöldözést, a tankokat meg a halottakat az utcán, gyertyával a kezemben énekeltem a templomban, hogy legyen vége. Vége is lett hamar, de valószínűleg nem miattam.

A hisztamin (INN: histamine) egy nitrogén heterociklust tartalmazó amin. Neurotranszmitter, részt vesz a szervezet immunválaszának kialakításában, illetve a gyulladási folyamatokban. A szervezet hisztidinből állítja elő. Receptorai: H1, H2, H3, H4.

A hisztamin világossárga, higroszkópos kristályos anyag, amely olvadáspontja 84 °C. Vízben, metanolban, etanolban könnyen, éterben rosszul oldódik. Vizes oldatban tautomerizálódik: Nπ-H-hisztaminként és Nτ-H-hisztaminként fordul elő. Oldatban az utóbbi van többségben.

A molekula két bázikus nitrogénnel rendelkezik. Az egyik, az oldalláncon található alifás aminocsoport, a másik, az imidazol gyűrűn található két nitrogénatom közül az, amelyik nem rendelkezik hidrogénnel. Fiziológiás körülmények között az alifás nitrogén protonált (mivel a pKa értéke 9,4), míg az imidazol gyűrűn található nitrogén nem protonált (mivel a pKa értéke ≈ 5,8).

Elmentem a boltba sört venni. Nem nagy bolt ez, ahová járok, három sor az egész, nem is lehet mindent kapni, de ami kell, az valahogy mégis mindig van. Az eladókon kívül most nincs más rajtam kívül odabent, csak a dögmeleg: nyomasztó ez a fülledtség már megint. De hiába szakad le az ég félóra múlva, nem fog segíteni, csak még nehezebben kapsz utána levegőt, meg a pince is beázik ennyi víztől, a tegnap hajnali felhőszakadás nyomai is látszanak még.

Odabent előre köszön mindenki, szerintem ők tudják az én nevem, én – szégyellem – nem tudom az övékét. Kosarat veszek, pedig csak a sör miatt mentem, azt éppen kézben is elbírnám...

A söröknél ott van egy fiatal gyerek, meglepődöm rajta: elsőre nem is láttam, hogy nem egyedül vagyok vásárló. Elég gyűrött a feje, látszik, hogy nem régen kelt fel, mégsem tűnik túl kipihentnek. Pedig délután három óra is elmúlt. Az eladólány beszél hozzá, nem figyelek, hogy mit mond, keresem a kétliteres pillepalackot. Meleg is van, rossz is a kedvem, ilyenkor jobban fogy. Holnap dolgom van, ne kelljen jönni még egyszer.

Ez a lány nemrég van a boltban, vagyis én csak nemrégóta találkozom vele, de tegnapelőtt egy idősebb kollégájának fejből mondta az egész zöldségpult kódjait, amikor az állt a pénztárban. Különben nagyon szép lány.
A srácnál valami Kirchenbirgerburger vagy Burgenkircherbürger sör van... – hát, nem ez az első, amit leveszel a polcról, mondjuk nem is le kell venni, hanem le kell érte hajolni, mert alul van –, de a lány nagyon mond neki róla valamit. Vagy azt, hogy feltétlenül érdemes megvenni, vagy azt, hogy semmiféleképpen sem... Elég határozott hangja van, de ami még meglepőbb: közben megsimogatja a fiú haját.

Alibiből megyek még egy kört, ne csak a két kétliteres sört vegyem már... friss a dinnye, és van még egy zacskóban friss, szeletelt kenyér is. Van szeletelőgépük és egy veknit kétfelé csomagolnak. Ennyi pont elég egy családnak estére. Én nem tudom, honnan veszik a kenyeret, de ez mindig friss. Olyan boltból többet is tudok a környéken, ahol mindig szikkadt a kenyér, ezeknek valamiért mégis mindig sikerül frisset hozatni. Az biztos, hogy nem ők sütik, de mindig friss. Nem is értem...

Szóval, ahogy mászkálok a sorok között, benézek megint a sörökhöz, látom, hogy összeölelkezve megcsókolják egymást. – Ejnye, fiatalok, de nagy a szerelem – morgok magamban, de nem megyek arra, inkább teszek még egy kört a mirelit felé. Alighanem észrevettek, vagy pedig mert mások is bejöttek a boltba – időközben megjött a busz –, a lány beáll a kasszába, én meg a söreimmel, a dinnyével, a kenyérrel és egy zacskó fagyasztott hekkel megyek fizetni. A srác a kasszán túl áll (ott, ahol berakod a szatyorba, amit már kifizettél), de nincs útban, csak nagyon kialvatlan – ez most már teljesen nyilvánvalóan látszik rajta. Beszélgetnek, de nem figyelek rájuk, a magam bajával vagyok elfoglalva, az a fontosabb. Pedig tulajdonképpen semmi bajom sincs, de jól lefoglalom vele magamat. Adom a törzsvásárlói kártyát, a lány megköszöni, én is megköszönöm neki, aztán ahogy leméri a dinnyét, azzal a mozdulattal felborítja az egyik sört. Egyszerre kapnak a pillepalack után a sráccal, és akkor látom meg, hogy egyforma gyűrűt hordanak – a lány kezét még sose néztem, a fiút meg még sose láttam...

Még mindig a magam – nemlétező – bajával elfoglalva pakolok a szatyorba, de már odafigyelek, mit mondanak (persze úgy, hogy ne lássák).
– Már nem voltál otthon, amikor hazaértem, ő meg aludt. Éreztem én rajta, hogy forró. De anyukád ott volt vele. Mit mondott az orvos?
– Nem sokat. Legyen sokat a levegőn, meg ha lázas, adjunk neki gyógyszert. Tényleg, majd ha hazamész, adj már neki Cataflamot. Tizennégy csepp kell.
– Hol van?
– A hűtőben. Én zárok, fél nyolcra otthon vagyok. Te mikor mész?
– Hétre. Hétfőn jön a kamion, kész kell lenni. A délutánosokból is maradnak páran, a Laciék meg bejönnek hajnal négyre. Huszadika után majd lecsúsztatják.
– Jól van. Egyél valamit, mielőtt elmész! Van a hűtőben...
– ...tudom.

Nem hallgatóztam tovább, csendben kiosontam, remélem, hogy nem vették észre. Jöhetne már az a rohadt eső.

(A fotót Szatmári Zsolt blogján találtam: http://szatmarizsolt.blogspot.hu/2012_04_01_archive.html)

Tegnap meg ma vettünk elég akciós, jó minőségű, márkás gyerekcipőket Jankának. Nagyobbakat is, mint amit most hord, többet is. Konkrétan 1000–2000 Ft-ba került az, ami rendes áron 12–13. Mondom a hölgynek, gyakrabban kellene ilyen akciókat csinálni. Azt válaszolta, hogy nemigen lesz több ilyen akció, ezek elfogynak és kész, vége.

Aztán félhangosan még odasúgta: Tudja, fiatalember, így is majdnem beszerzési áron adjuk.

Érted: majdnem...

(A kép innen van: https://www.studyblue.com/notes/note/n/clothing-jarods/deck/4524678)