Elmentem a boltba sört venni. Nem nagy bolt ez, ahová járok, három sor az egész, nem is lehet mindent kapni, de ami kell, az valahogy mégis mindig van. Az eladókon kívül most nincs más rajtam kívül odabent, csak a dögmeleg: nyomasztó ez a fülledtség már megint. De hiába szakad le az ég félóra múlva, nem fog segíteni, csak még nehezebben kapsz utána levegőt, meg a pince is beázik ennyi víztől, a tegnap hajnali felhőszakadás nyomai is látszanak még.

Odabent előre köszön mindenki, szerintem ők tudják az én nevem, én – szégyellem – nem tudom az övékét. Kosarat veszek, pedig csak a sör miatt mentem, azt éppen kézben is elbírnám...

A söröknél ott van egy fiatal gyerek, meglepődöm rajta: elsőre nem is láttam, hogy nem egyedül vagyok vásárló. Elég gyűrött a feje, látszik, hogy nem régen kelt fel, mégsem tűnik túl kipihentnek. Pedig délután három óra is elmúlt. Az eladólány beszél hozzá, nem figyelek, hogy mit mond, keresem a kétliteres pillepalackot. Meleg is van, rossz is a kedvem, ilyenkor jobban fogy. Holnap dolgom van, ne kelljen jönni még egyszer.

Ez a lány nemrég van a boltban, vagyis én csak nemrégóta találkozom vele, de tegnapelőtt egy idősebb kollégájának fejből mondta az egész zöldségpult kódjait, amikor az állt a pénztárban. Különben nagyon szép lány.
A srácnál valami Kirchenbirgerburger vagy Burgenkircherbürger sör van... – hát, nem ez az első, amit leveszel a polcról, mondjuk nem is le kell venni, hanem le kell érte hajolni, mert alul van –, de a lány nagyon mond neki róla valamit. Vagy azt, hogy feltétlenül érdemes megvenni, vagy azt, hogy semmiféleképpen sem... Elég határozott hangja van, de ami még meglepőbb: közben megsimogatja a fiú haját.

Alibiből megyek még egy kört, ne csak a két kétliteres sört vegyem már... friss a dinnye, és van még egy zacskóban friss, szeletelt kenyér is. Van szeletelőgépük és egy veknit kétfelé csomagolnak. Ennyi pont elég egy családnak estére. Én nem tudom, honnan veszik a kenyeret, de ez mindig friss. Olyan boltból többet is tudok a környéken, ahol mindig szikkadt a kenyér, ezeknek valamiért mégis mindig sikerül frisset hozatni. Az biztos, hogy nem ők sütik, de mindig friss. Nem is értem...

Szóval, ahogy mászkálok a sorok között, benézek megint a sörökhöz, látom, hogy összeölelkezve megcsókolják egymást. – Ejnye, fiatalok, de nagy a szerelem – morgok magamban, de nem megyek arra, inkább teszek még egy kört a mirelit felé. Alighanem észrevettek, vagy pedig mert mások is bejöttek a boltba – időközben megjött a busz –, a lány beáll a kasszába, én meg a söreimmel, a dinnyével, a kenyérrel és egy zacskó fagyasztott hekkel megyek fizetni. A srác a kasszán túl áll (ott, ahol berakod a szatyorba, amit már kifizettél), de nincs útban, csak nagyon kialvatlan – ez most már teljesen nyilvánvalóan látszik rajta. Beszélgetnek, de nem figyelek rájuk, a magam bajával vagyok elfoglalva, az a fontosabb. Pedig tulajdonképpen semmi bajom sincs, de jól lefoglalom vele magamat. Adom a törzsvásárlói kártyát, a lány megköszöni, én is megköszönöm neki, aztán ahogy leméri a dinnyét, azzal a mozdulattal felborítja az egyik sört. Egyszerre kapnak a pillepalack után a sráccal, és akkor látom meg, hogy egyforma gyűrűt hordanak – a lány kezét még sose néztem, a fiút meg még sose láttam...

Még mindig a magam – nemlétező – bajával elfoglalva pakolok a szatyorba, de már odafigyelek, mit mondanak (persze úgy, hogy ne lássák).
– Már nem voltál otthon, amikor hazaértem, ő meg aludt. Éreztem én rajta, hogy forró. De anyukád ott volt vele. Mit mondott az orvos?
– Nem sokat. Legyen sokat a levegőn, meg ha lázas, adjunk neki gyógyszert. Tényleg, majd ha hazamész, adj már neki Cataflamot. Tizennégy csepp kell.
– Hol van?
– A hűtőben. Én zárok, fél nyolcra otthon vagyok. Te mikor mész?
– Hétre. Hétfőn jön a kamion, kész kell lenni. A délutánosokból is maradnak páran, a Laciék meg bejönnek hajnal négyre. Huszadika után majd lecsúsztatják.
– Jól van. Egyél valamit, mielőtt elmész! Van a hűtőben...
– ...tudom.

Nem hallgatóztam tovább, csendben kiosontam, remélem, hogy nem vették észre. Jöhetne már az a rohadt eső.

(A fotót Szatmári Zsolt blogján találtam: http://szatmarizsolt.blogspot.hu/2012_04_01_archive.html)