Mindenki előre köszön, a nők mosolyognak, a férfiak kezet nyújtanak, Pisti hideg sörrel fogad. Amikor időben érkezem, máris nekiállok hagymát vagy krumplit pucolni, húst összevágni, vagy amit éppen lehet csinálni. Már régóta Évike főz, de örömmel ad munkát mindenkinek, aki körülötte van. Újabban kést is, és ez mindenképpen innovatív, mert azelőtt azzal dolgoztunk, ami éppen a kezünk ügyébe került a menzán. Látom, hogy tényleg örül, ha mi is csináljuk, és nem bánja, hogy minden kockánál megkérdezzük: jó-e így, Évike, pedig otthon mindenki főz, tudjuk, hogy jó, mégis megkérdezzük. De hiába marad a végén ő maga munka nélkül, ha mi főznénk nélküle, az nem lenne olyan. Nem tudom, mit csinál máshogy, mint én, de az övé finomabb. Meg sose lehet tudni előre, hogy hányan fognak jönni, de valahogy mindig pont annyi készül, amennyi éppen elfogy: kidobni nem kell semmit.

Nem megyek oda senkihez és senki sem jön oda hozzám, mégis társaságban vagyok egész este, tizenöt évvel ezelőtti nevek jutnak eszembe, olyanok is, akikét tizenöt éve nem is mondtam ki. Mindenkiről tud valamit valaki, általában jó dolgokat. Akiről rosszat tudnánk, arról úgysem beszélünk. Van pálinka, van kispohár, és egy kosár egész este teli van friss pogácsával, azt is Évike sütötte, pedig negyvennél kevesebben nemigen szoktunk lenni, és aki arra megy, inkább ötöt vesz ki egyszerre, mint kettőt. Mégis épp csak akkor fogy el, amikor már gond lenne vele, hogy hová tegyük, hogy ne kelljen kidobni.

Senki se mondja, mikor kell enni, mégis egyszerre látunk hozzá, amikor elkészül a vacsora. Aztán amikor befejeztük, mindenki egyszerre beszél a körülötte ülőkhöz, de mindenki érti, amit neki mondanak és őt is érti mindenki, aki épp rá kíváncsi. Hangosak vagyunk, nevetünk, ordenáré dolgokat is mondunk egymásnak, de nem szól ránk senki, fogy a sör meg a bor. És megint körbejár a pálinka. Nem emlékszem, hogy tizenöt év alatt egy pohár is eltört volna.

Először a kismamák és a nagymamák indulnak haza, aztán azok, akiket köt a menetrend, végül már csak páran maradunk, megisszuk, ami még van, köszönünk Gabinak, és boldogan megy mindenki a dolgára. Gabi is a nagy hátizsákjával versenybiciklin, sose hiszem el, amikor látom, hogy már ötvenkét éves.

Az utolsó busszal jövök haza, nem kell fizetni. Egyszer megpróbáltam, de majdnem lezavart a sofőr. Gyorsan megyünk, egy csuklós busz szerintem nem is tud ilyen gyorsan menni. Amikor már a sorompónál járunk, a fiatal srác lecsukja a világítást odabent, együtt bóbiskolok a gyárból hazajövőkkel, csak a motor visít, meg szól valami zene a magnójából, de az nem hangos. Egyedül szállok le az Amigónál, a kutya már nem ugat meg a kerítésnél, ahol mindig káposztaszag jön a házból, csak hallom, hogy szaglászik utánam, de most még azt is némán tűri, hogy felszedek három-négy diót a földről, pedig egy méterre sem vagyok tőle. Hazáig éppen kitart a dió, vékony héja van, a markomban is meg tudom törni, pedig az emeleten van két zsákkal is, jut eszembe, azt is ehetném. Mégis keresgélek a cipőm orrával a vaksötétben, hátha találok még egyet-kettőt. Itthon meleg van és csend, ilyenkor mindig átalszom az éjszakát, és reggel kipihenten ébredek, valószínűleg Évike tesz valami titkot a vacsorába. Egyszer már igazán megmondhatná, mi az, hónapok óta, de lehet, hogy egy éve is felébredek minden éjjel, és vagy a tévét bámulom, vagy a plafont. És tizenöt évvel ezelőtti nevek jutnak az eszembe. Mi lehet most velük...?

(Fotó: Google Streetview)